Szarvasbogar

Nagy szarvasbogár – vidékünk rovargóliátja, avagy amikor a kertész lustasága szolgálja a biodiverzitást

Ez a történet még tavaly ősszel kezdődött, mikor e sorok írójának fejszét kellett volna emelnie kivénhedt birskörtefájára. A favágó akció akkor szubjektív okok miatt elmaradt, tavasszal meg az egyéb elfoglaltságok nem adtak lehetőséget a „fanyűvésre”. A göcsörtös, imitt-amott korhadozó fa tehát maradt, és ennek a júniusi hőségben érdekes következményei lettek. Történt ugyanis, hogy az említett fa mellett elballagva holmi tüzérségi gránátként érkező bogárra lett figyelmes a gazda. A zúgva érkező vendég nem más volt, mint Európa legnagyobb bogara, a nagy szarvasbogár, mégpedig közülük is egy igencsak megtermett példány! Barátunk – mert természetszerető ember minden élőlényre barátként tekint – kényelembe helyezkedett, és a fa kérgének egyik repedéséből szivárgó nedvet kezdte jóízűen falatozni. A hatalmas és mutatós bogár komótosan megvacsorázott, majd másnap „kollégái” is tiszteletüket tették. E sorok írójának pedig eszébe villant, hogy talán nem lenne haszontalan bemutatni olvasóinknak ezt az igencsak mutatós jószágot, amelyik erre az extravagáns megjelenése mellett érdekes életmódjával és a keresztény kultúrhistóriában betöltött szerepével is rászolgált.

Kezdjük talán ott, hogy első „tudományos” leírását az idősebb Plinius, a Krisztus utáni első században élt jeles polihisztor Naturalis Historia című munkájában találjuk. Az ókori szerző persze összehordott róla hetet-havat, és talán álmában sem gondolta, hogy a valóság sokkal izgalmasabb, mint a babonás kitalációk.

Szaporodásbiológiája ugyanis több mint érdekes. Kezdjük talán ott, hogy a júniusi hőség esti óráiban zajló nászrepülésük során a hímek, melyeknek fejét a jellegzetes „agancsok” – valójában módosult rágószervek – díszítik, komoly harcokat vívnak egymással a nőstény kegyeinek elnyeréséért. Az ember azt gondolná, hogy ennek során a legtermetesebb, legnagyobb „agancsú” példányok járnak a legnagyobb sikerrel, de ez nincs így. Sokszor a kisebb, jobb röpképességük okán nagyobb távolságokat megtevő példányok párosodhatnak. Ennek a faj számára komoly jelentősége van, hiszen így egyensúlyban maradhat a bogár és rágójának mérete, nem korcsosul el az állomány. A párzást követően a hímek elpusztulnak – férfisors –, majd két héttel később az agancs nélküli, jóval kisebb nőstények kb. fél méter mélyen korhadozó tuskók gyökérzete vagy eltemetődött fadarabok korhadékának közelébe rakják petecsomóikat. Igen ám, de nemcsak úgy ad hoc teszik ezt, hanem a rágóikkal összeaprított korhadékot beoltják egy speciális, a fa cellulóztartalmát lebontó gombafajjal, és a keverékből minden petének kis, üreges labdákat készítenek. A petékből 3–5 hét alatt kelnek ki a pajorok, melyek elfogyasztják a gombával beoltott korhadékbölcsőt, ezáltal a cellulózbontó gombafonalak megtelepedhetnek emésztőszervükben, hogy emészteni tudják a fák cellulóztartalmát. Ezt követően a közeli táplálékforrást hasznosítva akár 5 esztendeig is lárvaként élik életüket, és növekszenek. A stádium érdekessége, hogy a pajor időnként 11 kilohertzes „ciripelést” hallat, melynek szerepe nem a fajon belüli kommunikáció, hiszen nincsen hallószerve, hanem az egyéb talajlakó rovarok elriasztása. Amikor pedig eljön az idő, a pajor elhagyja a korhadó fát, és a talajban kb. tyúktojásnyi labdát készít, melynek belsejét gyomorváladékával tükörsimára vakolja. A mintegy 6 hétig tartó átalakulási folyamat során végül május végén a fejlődő lárva megnedvesíti a burok falát (ennek szerepe, hogy a kifejlett nőstények is fel tudják venni azokat a gombafonalakat, melyek a lárvautódok táplálkozásához elengedhetetlenek), majd a felszínre törnek a kifejlett bogarak, melyek már csak a gyümölcsök és fák nedvét szívogatva tudnak táplálkozni, bár azt sem hallgathatjuk el, hogy a szarvasbogarak igencsak kedvelnek egy másmilyen folyadékot is, nevezetesen a bort. Rovarkutatók gyakorta vörösboros csapdákkal fogják be a vizsgálandó példányokat. Az újabb nászt követően pedig kezdődik minden elölről. Itt illő megjegyezni, hogy a nagy szarvasbogár lárváira egy hasonlóan érdekes rovar, az óriás tőrösdarázs vadászik, mely petéit a fejlődő szarvasbogárlárvákba rakja. A két faj léte tehát érdekes módon összefügg.

Egy ilyen nehezen felderíthető életmódú, mutatós élőlény persze a történelem során a művészeket és misztikusokat is megihlette. A kora középkor idején mint Jézus harcostársa, a sátánt jelképező kígyót agancsával elpusztító lény jelent meg. Giovannino de Grassi XIV. századi imádságos könyvében például a Szűz virradati imája című képen kitárt szárnnyal, szétnyitott rágókkal őrködik Mária mellett, védve őt a gonosztól. A XVI. századtól pedig főképp a magyar származású Ajtósi Dürer németalföldi művész hatására válik kedvelt szimbólummá. Ugyanakkor később a német művészek képein mint a tűz terjesztője – gyakorta agancsai között lángoló ággal ábrázolják – már negatív jelentést hordoz. Napjainkra viszont ismét kedvelt, pozitív szimbólummá vált. Megjelenik a lengyel 2, illetve 20 złotys hátoldalán és az Orosz Föderáció udmurtföldi 10 kopejkásán. Magyarországon már 1953-ban bélyegsorozatot adtak ki képével. 2017-ben szintén Magyarországon, hol eszmei értéke 10 ezer forint, elnyerte az Év rovara címet. Ukrajnában pedig szerepel a védett fajokat felsoroló Vörös Könyvben, és így teljes védettséget élvez.

A fentiek ismeretében tehát, ha összeakadunk vele, ne tapossuk laposra, ne tűzzük gombostűre, hanem készítsünk róla néhány képet, és örüljünk, hogy megtisztelt bennünket társaságával.

Matúz István