Pálóczi Tivadar autóbusz-jegyellenőr története

Elvesztett Ungvár

2021. július 3., 17:22 , 1064. szám

Jelenleg Ungváron a tömegközlekedésben nem alkalmaznak jegyellenőröket, de 90 évvel ezelőtt a városi és elővárosi autóbuszokon dolgoztak. Történetünk hősének, Pálóczi Tivadarnak a testalkatából ítélve akkoriban erős fiatalokat alkalmaztak jegy- és bérletellenőrként, akik fel tudták vinni az utastérbe az utasok nehéz bőröndjeit, és képesek voltak leszállítani a potyautasokat. 1937-ben az Ungvár–Munkács útvonalon nem akárki volt a jegyellenőr, hanem Ungvár legerősebb fiatalembere, az 1936-os kötöttfogású városi birkózótorna győztese és éremtulajdonosa, Pálóczi Tivadar látta el ezt a feladatot. Róla mesélünk a továbbiakban.

A Pálóczi jól ismert ősi vezetéknév Magyarországon. Az utódok által ismert legrégebbi ősük, Smass Pálóczi András 1880-ban a mai Szlovákia területéről érkezett a kis Radvánc faluba (ma Ungvár egyik lakónegyede), hogy feleségül vegyen egy helyi lányt, Blaskovics Erzsébetet. Érdekes foglalkozása volt: futárként dolgozott, aki csomagokat és postai küldeményeket kísért az Amerikai Egyesült Államokba és vissza. A munka felelősségteljes és kockázatos volt, tekintettel azokra a nehézségekre, amelyeket szárazföldön és tengeren, a nagyon hosszú úton le kellett küzdeniük. De a munka jól fizetett, így András családja tehetősen élhetett volna, ha a férjnek nem lett volna az a rossz szokása, hogy a megkeresett pénzt elkölti a radvánci kocsmában.

Fia, akit úgyszintén Andrásnak hívtak, más volt: nem szerette a kalandokat, egész életében keményen dolgozott a vasúton (mielőtt az 1950-es évek elején nyugdíjba vonult volna, fegyverrel őrizte a vasúti hidat). Az első világháború alatt András huszárezredben szolgált, néhány éremmel tért vissza Radváncra.

Kulturált és megbecsült ember volt a közösségben. Egy helyi lányt, Menykó Máriát vette feleségül, négy gyermeket neveltek fel: Irént, Tivadart, Máriát és Györgyöt. Csak a legfiatalabb fiuk, György szerzett felsőfokú végzettséget, Budapesten tanult, majd 44 évig az erdőgazdálkodásban dolgozott: előbb az erdőigazgatásban, majd a Zakarpatlisz cégnél.

Az idősebb fiuk, Pálóczi Tivadar más volt: mindennél jobban szerette a sportot, a galambokat és a méhészetet. 1912-ben született Ungváron, ahol az elemi iskolát is végezte. Fiatal korától kezdve aktívan foglalkozott a labdarúgással és a kötöttfogású birkózással, tagja volt az UAC (Ungvári Atlétikai Klub) sportklubnak. A sport, a galambtenyésztés és a méhészkedés volt a fiatal Tivadar legnagyobb szenvedélye, aki nem vonzódott egyetlen szakma iránt sem, hanem különféle ideiglenes munkákat végzett. 1932-ben bevonult a hadseregbe, és két évet szolgált Eperjesen.

Amikor hazatért, nem tudott munkát találni (a gazdasági világválság időszaka volt, amely megyénket is sújtotta), ezért egy kis ideig az Ungvári Állami Erdőhivatalban dolgozott, majd a margarin- és zsírgyárban, azután kipróbálta magát a vasútépítési hivatalban. Ebben az időszakban Pálóczi Tivadar továbbra is aktívan edzett és versenyzett, minden szabadidejét a kötöttfogású birkózásnak szentelte.

Sajnos, azokban az időkben a sportolók nem engedhették meg maguknak, hogy ne legyen főállásuk, emlékezzenek csak a Rusz SK ismert játékosaira, akik az edzések és a mérkőzések szoros ütemezése ellenére a legtöbben tanítóként dolgoztak. Pálóczi Tivadar sem engedhette meg magának, hogy csak sportoló legyen, mert ez nem jövedelmezett. Tehát 1937-ben az 1936-os kötöttfogású birkózás városi versenyének győztese beleegyezett abba, hogy kipróbálja magát az Ungvár–Munkács vonalon az állami autóbusz jegyellenőrének érdekes beosztásában.

Abban az időben Ungvár utcáin az autóbuszok már általános jelenségnek számítottak, bár 10 évvel azelőtt szó szerint harccal vezették be a város tömegközlekedési rendszerét. Az 1920-as években az autóbuszok megjelenését Ungváron nagyon várták a városlakók, és nagyon félt tőle a fuvarozók régi generációja,  a magánfiákerek és taxiautók tulajdonosai. Amikor 1926 márciusában egy magáncég elnyerte az utasok szállítási jogát a színháztól az állomásig és vissza, nagy ellenállást váltott ki a taxisofőrök körében.

A túlélés érdekében kénytelenek voltak csökkenteni az árakat, mert a fiákeren vagy a gépkocsin való utazás költségesebb volt, mint a buszjegy. Az újságok azt írták, hogy a városi autóbusz igazi mentőövet jelentett a vasúton közlekedő ungvári lakosok számára, mert korábban a fiákeresek és a taxisok az időjárástól és a sürgősségtől függően kb. 10-20 cseh koronát kértek az állomástól a központig.

„Most már nem kell alkudozni a fiákeressel, aki magas árat kér, amikor meglátja, hogy az ember siet, vagy az eső miatt nem tud gyalog kimenni az állomásra” – írták az újságok.

1926 tavaszán a taxisok egy hónapig leengedték az árakat, és harcoltak minden utasért, majd kitalálták a konkurencia új módját. Összeálltak, vásároltak néhány saját autóbuszt, engedélyt kaptak a városi tanácstól, és 1926. április 6-án elindultak ugyanazon az útvonalon. Az emberek örömmel fogadták ezt a kezdeményezést abban a reményben, hogy a konkurencia mindkét fuvarozót a viteldíjak csökkentésére kényszeríti.

Valójában mindez számos, nagy visszhangú botrányhoz vezetett. A helyi újságok azt írták, hogy az utazó leszállva a vonatról a vasútállomás előtti téren hihetetlen zűrzavarban találta magát: megragadták, és durván különböző irányba húzták: a fiákeres szinte erőszakkal lökdöste be saját járművébe, az autóbusz jegykezelője káromkodva kitépte az utast a kezéből, és a másik irányba tolta, az alternatív autóbusz vezetője pedig a legolcsóbb árat kínálva próbált utast szerezni.

Azt írták, hogy az alternatív buszokat birtokló taxisofőrök számítása egyszerű volt: így akarták csődbe kergetni az első utasszállítót, majd eladták volna a saját buszaikat, és ismét buszjárat nélkül hagyták volna a várost, továbbra is rákényszerítetve áraikat Ungvár lakóira és vendégeire.

De az előrelépést nem lehetett megállítani: a városi tanács módosította a menetrendet, és végül meghosszabbította az útvonalakat, így 1930-ban az állomásról induló buszok az utasokat nemcsak a Velikomosztova (Nagyhíd) utcai színházig vitték, hanem tovább a Szobránc utcán az új repülőtérig vagy a Domonyai utcán a 36. gyalogezred laktanyájáig. Végül ezek a buszok valahogy mégis megfértek a taxikkal, hiszen 1933-tól csak taxiból 150 volt a városban.

Ami a távolsági közlekedést illeti, az is évről évre fejlődött. Az Ungvár–Munkács–Ilosva járat már 1926 óta közlekedett, sőt lehetséges, hogy még korábban is. 1928-ban Ungvárról naponta többször indultak autóbuszok Nagybereznára, Szobráncra, Kassára és Nagykaposra. De kétségtelenül az Ungvár–Munkács útvonal volt a legnépszerűbb, mivel a két város között mindig szoros kereskedelmi és egyéb kapcsolatok voltak, és sokkal gyorsabb volt eljutni egyikből a másikba autóbusszal, mint vasúton.

Eközben az 1920-as évek végén a helyi újságokban könyörtelenül bírálták a magánfuvarozókat, akik a régi és rossz tervezésű Fordokon és Chevrolet-ken veszélyeztették az utasok életét. Az Ungvár és Munkács közötti úton gyakran történtek balesetek, mivel a méretes buszok sofőrjei megengedték maguknak, hogy az út közepén haladjanak, míg az akkori szabályok szerint csak a bal sávot foglalhatták el. Igen, ma már kevesen tudják, hogy megyénkben egészen 1941-ig bal oldali forgalmi rend volt érvényben – mint napjainkban Nagy-Britanniában, Ausztráliában, Indiában és számos más országban. Csehszlovákiában 1939 márciusa vége felé vezették be a jobb oldali közlekedést, de megyénk akkor már a Magyar Királyság része volt, ahol 1941 nyaráig érvényben voltak a bal oldali forgalmi rend szabályai.

De térjünk vissza az 1930-as évekbe, amikor azzal a céllal, hogy rendet teremtsenek az Ungvár–Munkács útvonalon, a Kassai Állami Autóigazgatóság új, kényelmes Mercedeseket helyezett forgalomba. Ilyen buszon dolgozott 1937-ben Bétlem Mihály sofőr és Pálóczi Tivadar jegyellenőr.

Egy munkanapért Tivadar 18 cseh koronát kapott, ami nem volt nagy pénz, de a munka sem volt nehéz. Tetszett neki ez az elfoglaltság, kedves, nyugodt ember volt, szeretett kommunikálni az utasokkal, nagyon udvariasan bánt velük, segített a poggyászukat cipelni. Az utódok nem tudják, miért hagyta ott Tivadar ezt az állást egy évvel később, talán kényelmetlen volt számára a műszak után hazautazni, mert az autóbuszgarázs Munkácson volt.

Tivadar – apja nyomdokaiba lépve – a vasúton helyezkedett el, egy ideig a vajáni (szlovákul Vojany – község Szlovákiában, a Kassai kerület Nagymihályi járásában) állomáson dolgozott. A második világháború idején behívták a hadseregbe, a 24. gyalogezrednél szolgált, amelynek tagjaként a Kárpátokban harcolt, és az egész megyén keresztül visszavonult a mai Magyarország területére. A háború számára 1944 decemberében ért véget, ezt követően Tivadar hazatért.

Semmi problémája nem volt a szovjethatalommal – ez talán annak köszönhető, hogy soha nem érdekelte a politika, és nem volt tagja politikai pártoknak. A vasút ismét a munkahelye lett, a sport pedig a kedvenc hobbija. Pálóczi Tivadar gyakran futballozott vasutas kollégáival, és a kötöttfogású birkózó szekció edzője volt.

Pálóczi Tivadar csak a háború után, 42 éves korában házasodott meg. Véletlenül ismerkedett meg Vrábel Annával, először a barátnőjének udvarolt. A lány 11 évvel fiatalabb volt nála, apja asztalos volt, édesanyja, Vrábel Mária pedig hosszú évekig dolgozott Bailey László gyógyszertárában, a Fekete Sasban (később Magyar Korona) a mai Petőfi téren.

A második világháború idején Anna Darócon az elöljáró titkárnőjeként dolgozott. Abban az épületben, ahol jelenleg a Deca u Notarja (Egy deci a nótáriusnál) vendéglő található, maga az elöljáró és lánya lakott, működött egy iroda, az udvar fedett részében pedig egy őzet tartottak, amit Anna nagyon szeretett és mindig etetett. Tivadar és Anna 1954-ben házasodott össze.

Egy évvel később megszületett József fiuk (aki elmesélte nekünk ezt a történetet), 1957-ben pedig világra jött lányuk, Katalin. De Tivadar nem élvezhette sokáig az apaszerepet – ugyanabban az évben, 1957-ben tragikusan meghalt a vasúton. Özvegye, Anna egész további életét a gyermekeknek szentelte, soha nem házasodott újra. Könyvelőként dolgozott a Bolsevik bútorgyárban, és 2002-ben eltávozott az élők sorából.

Tetyana Literáti: Pro Zahid/
Rehó Viktória