A roppant mélységek különös élőlényei

Világító halak, közel négyméteres rákok, húszméteres kalmárok

2021. augusztus 3., 14:35 , 1068. szám

Több száz, illetve több ezer méterrel a tengerek, óceánok felszíne alatt állandó félhomály vagy éppen vaksötétség honol. A kilométernyi mélységekben uralkodó hatalmas nyomás pedig nemcsak az embereket, hanem az átlagos tenger­alattjárókat is összeroppantaná, így ide már csak különleges búvárhajókkal (batiszkáfokkal) ereszkedhetnek le a kutatók, illetve robot-tenger­alattjárókkal vizsgálhatják az odalent élő, különösebbnél különösebb teremtményeket, melyek közül nem egy a legfantáziadúsabb sci-fikbe is „beférne”.

A tengerekben legfeljebb 200 méteres mélységig hatol le elegendő napfény ahhoz, hogy működjön a fotoszintézis, lehetővé téve a növényi életet is. Ez a fotikus, vagyis fényzóna. A 200 métertől egy kilométerig terjedő tartományban már nappal is félhomály uralkodik, így ez szürkületi (batiális) övezetnek minősül. Ettől mélyebbre pedig már egyetlen foton, vagyis fényrészecske sem jut le, ezért ezt sötét – abisszális – zónának nevezzük, s oceanográfiai értelemben a világ­óceán 1000 méternél mélyebb tartományát tekinthetjük valódi mélytengernek, melynek élővilágát – a modern technikai eszközöknek köszönhetően – az utóbbi időkben kezdjük igazából megismerni.

Az itt honos állatok egy része kemoszintetizáló (szervetlen anyagok oxidálásával szerves anyagokat előállító) baktériumokkal táplálkozik, míg mások a mélybe leereszkedő tetemeket vagy az elhullott mélytengeri élőlények holttesteit fogyasztják el, de ragadozók is bőven élnek több kilométerrel a felszín alatt.

A mélytengeri élőlények közül több hal, angolna, úszórák, illetve a polipokkal rokon tintahal fényt bocsát ki magából, melynek segítségével táplálkozik, zsákmányt szerez, párt keres vagy éppen ragadozókat riaszt el. A világítás képességére pedig háromféle módon tesznek szert. Egyes halak ragyogó baktériumok milliárdjait tartalmazó szervekkel rendelkeznek, ám a baktériumtelepek állandóan világítanak, ami gondot okozna, ha a teremtmény el akarna rejtőzködni a nála nagyobb ragadozók elől, ezt a problémát viszont megoldja az a bőrredőny, melyet az állat ráhúz a mikroorganizmusokra, ha el akar tűnni a sötétben, majd felhúzza azt, ha hasznát akarja venni világítóképességének. A fénylő baktériumtelepekkel rendelkező élőlények közé tartoznak például a horgászhalfélék, melyeknek mintegy 170 faját azonosították ez idáig. Ezek a teremtmények egy speciális nyúlvánnyal rendelkeznek, melynek végén van a ragyogó mikroorganizmusokat befogadó pórus, valamint egy kicsiny bőrlebeny, mely egy kis halhoz hasonlít. A sötétben várakozó ragadozók a fénylő végű nyúlványt mozgatva csalogatják a közelükbe a prédái­kat, majd elejtik azokat.

Más világító állatok maguk termelnek fényt egy fénykeltő anyag oxidálásával. Sok mélytengeri hal világító nyálkát hoz létre, mely a testén vagy a szájában lévő gödröcskékben gyülemlik össze. Például a kardfogú viperahal a szájában, főleg a szájpadlásán sorakozó gödröcskékben lévő világító nyálkával csalogatja magához a kisebb élőlényeket, majd egyszerűen lenyeli azokat. A mélytengeri rákok és tintahalak pedig egy speciális mirigyben termelődő fénykibocsátó váladékkal rendelkeznek.

Ha már szóba kerültek a rákok és a puhatestűek, igazi óriások is akadnak közöttük. Az ezerméteres mélységben élő óriás japán rák testhossza akár a 3,5–3,8 métert is eléri. Még hatalmasabb a mélytenger gigásza, a csápjaival együtt kb. 18-20 méter hosszúra megnövő óriáskalmár, melynek szemei akkorák, mint egy strandlabda, a papagájéhoz hasonlító, ám sokkal nagyobb és erősebb csőrével, valamint a csápjain sorakozó méretes szívókorongjaival pedig erőteljes ragadozónak számít, akár kisebb bálnákat is levadászhat. Egyes medúzafajok testhossza pedig – karjaikkal együtt – a 30 méteres kékbálnáét is meghaladja.

Ám nemcsak az óriások érdekesek, hanem a jóval kisebb élőlények is. Az újabb felfedezések közé tartozik, hogy nemcsak a napsütötte sekély tengerekben, hanem az abisszális zónában is találhatók aprócska, helyhez kötött polipokból, korallokból álló koralltelepek. A korallközösségek mellett élénk színekben pompázó, tulipán alakú üvegszivacsokat, világító tintahalakat, angolnákat és cápákat figyeltek meg, s már egy 4000 méteres mélységben lévő korallzátonyra is rábukkantak a kutatók. De mekkora mélységig élnek halak? Nos, az eddigi rekorder az emberi kéznél kissé hosszabb, pikkelyek nélküli, szinte átlátszó marianai csigahal, mely a legmélyebb tengeri árokban, a csaknem 11 kilométer mély Mariana-árokban él, 8000 méterrel a felszín alatt. Amikor pedig két kutató, Jacques Piccard és Don Walsh az eddigi első és utolsó emberekként 1960-ban lemerültek a Mariana-árok 10 916 méteres, legmélyebb pontjára, batiszkáfjuk fényszóróival ott is több élőlényt vettek észre.

Végezetül szólnunk kell a közelmúltban felfedezett mélytengeri hőforrásokról, a fehér, illetve fekete füstölőkről, melyekből szervetlen vegyületekben gazdag forró vizes oldat tör fel. Körülöttük a vegyületeket felhasználó kemoszintetizáló baktériumokból és a rájuk épülő, csőférgekből, kagylókból, rákokból, tengeri rózsákból és halakból álló életközösségek alakultak ki, többjük pedig kapcsolatban is áll egymással.

A mélytengeri kutatások azonban még mindig a kezdeti szakaszukban tartanak, szakértők szerint az ott honos fajok kevesebb mint 10 százalékát ismertük meg eddig, így bőven akad kutatnivalójuk az oceanográfusoknak és tengerbiológusoknak.

Lajos Mihály