Családorvos kerestetik

A megreformált egészségügy egyik alappillérének tartott családorvosi rendszer egyelőre nem váltotta be maradéktalanul a hozzá fűzött reményeket. Állítólag nem tülekednek a doktorok a családorvosi állásokért, az illetékeseknek néha komoly gondot okoz pótolni az egészségügyi alapellátásból távozókat. A témáról a vesti.ua közölt összeállítást minap.

Kárpátalján is hallhatunk „rémtörténeteket” olyan betegekről, akik csak akkor tudták meg, hogy az orvosuk nyugdíjba ment, esetleg felmondott, hogy külföldön vagy a magánszektorban helyezkedjék el, amikor a nyavalyáikkal megjelentek az orvosi rendelőben. Mondhatnák, mi sem természetesebb ilyenkor, mint hogy az ember új orvost választ magának. Csakhogy akad régió, ahol nehéz olyan családorvost találni, aki még „vállal” beteget. Különösen olyat, akiben megbíznak a páciensek.

„Hála a reformnak! Kiderül – bármennyire cinikusan hangozzék is –, meg kell várni, amíg valaki meghal, hogy megüresedjen egy hely a családorvosnál” – háborgott a vesti.ua riporterének egy kijevi lakos.

Nem irigyelhetjük azt a lázas pácienst sem, aki lapunknak elmondta, hosszan bolyongott az egészségügy útvesztőiben, amíg beutalót kapott a szakorvoshoz. Előbb meg kellett tudnia, hogy a családorvosa szabadságon van. Idővel azt is kiderítette, hogy a szabadságát töltő családorvost helyettesítő orvos a szomszédos épületben rendel… Azaz csak rendelne, ha nem ülne éppen egy értekezleten. Ezt kideríteni szintén időbe telt. Mire a beteg eljutott a szakorvoshoz, annak ajtaja előtt hosszú sor kígyózott. Amikor végül sorra került, közölték vele, hogy vért aznap már nem vesznek a klinikán, ezért menjen vissza másnap korán reggel… Másnap vettek tőle vért, az eredmények a következő (a harmadik) nap reggelére készültek el. Akkor következett egy újabb sorban állás a szakorvos ajtaja előtt. Vagyis több mint két napba telt eljutni a diagnózisig.

A kijevi portál az illetékesektől megtudta, azok a rászorulók is részesülhetnek halaszthatatlan egészségügyi ellátásban, netán elsősegélyben, akik nem írtak alá úgynevezett deklarációt valamelyik családorvossal, vagy önhibájukon kívül maradtak orvos nélkül. Az orvosi rendelőknek az NSZZU-val, az Ukrán Nemzeti Egészségszolgálattal kötött szerződései ugyanis előírják, hogy amennyiben a beteg sürgős ellátásra szorul – magas a láza, a vérnyomása, fájdalmai vannak –, felkeresheti az ügyeletes orvos szobáját, amelynek minden úgynevezett elsődleges vagy alapellátási egészségügyi központban lennie kell. Ott kötelesek őt ellátni függetlenül attól, van-e családorvosa vagy nincs. A rendszer egyetlen hiányossága, hogy erről a „kiskapuról” ma már gyakorlatilag mindenki tud, így nemcsak azok állnak-ülnek sorban az ügyeletes orvos ajtaja előtt, akik valóban rosszul vannak, hanem lényegében mindenki, akinek nincs orvosa, mégis egészségügyi ellátást remél.

És mit szóljunk azoknak a betegeknek az esetéhez, akik majdnem két órát töltöttek az orvosuk rendelőjének ajtaja előtt ücsörögve, mivel odabent valamilyen műszaki hiba miatt sehogyan sem tudtak csatlakozni a számítógépen az Elektronikus Egészségügyi Rendszerhez? A jelek szerint ma már nem lehetséges gyógyítani e rendszer nélkül, az orvosok viszont nem képesek meggyógyítani a számítógépet.

Nem csak a számítógépen és a programokon múlik azonban, hogy kevés a családorvos, illetve többen felmondanak közülük. Hatalmas nyomás nehezedik rájuk a páciensek részéről, miközben a fizetésük egyáltalán nem nevezhető kiemelkedőnek. Emellett kiveszik a részüket a Covid–19 elleni oltási kampányból, és az ő feladatuk az oltási igazolások, a Covid-tanúsítványok kiállítása is.

Az sem várható el a családorvostól, hogy napi 24 órában, heti hét napon át álljon a páciensek rendelkezésére, holott lenne rá igény. Az emberek egy része még mindig nem érti, mi a teendő az új rendszerben, amikor úgy érzik, orvosra lenne szükségük. Ha például késő délután hívják fel telefonon a családorvost, az azt mondja, lejárt a munkaideje, keresse fel őt a páciens másnap reggel, vagy hívja a mentőket. A mentők azonban csak a válságos állapotban lévő betegekhez szállnak ki. Ha úgy ítélik meg, a telefonáló túléli az éjszakát, azt tanácsolják neki, reggel keresse fel a családorvosát. És ezzel a kör bezárul.

A családorvosokat a jelek szerint amolyan kínai falnak szánták az egészségügyi reform kitalálói, amely feltartóztatja és megszűri az egészségügyi rendszerhez forduló betegek áradatát. Feladatuk lenne ellátni az egyszerűbb eseteket, illetve szükség esetén a megfelelő szakorvoshoz, szakintézménybe, szűrővizsgálatra irányítani a pácienseket. És nemcsak a helyi klinikára vagy kórházba, hanem például a megyei egészségügyi intézményekbe is kiállíthatnak beutalót. Ehhez persze tájékozottaknak, felkészülteknek, tapasztaltaknak kell lenniük. Ha azonban, mint napjainkban, az orvoshiány miatt bárkit, tehát például urológus szakorvost is alkalmazhatnak a hiányzó családorvosok helyett, hogy betömjék az ellátásban keletkezett réseket, az nyilvánvalóan nem segíti elő a rendszer jó és zökkenőmentes működését. Érthető, hogy aki eddig mondjuk aneszteziológusként dolgozott, az nem feltétlenül van tisztában azzal, hogy milyen lehetőségek állnak a páciensek rendelkezésére a megyeközpont egészségügyi intézményeiben, s nem mindig jut az eszébe, hogy a családorvosnak lehetősége van a kockázati csoportokhoz tartozókat, a bizonyos foglalkozásokat űzőket ingyenes szűrővizsgálatra küldeni.

Ugyancsak gyakori panasz, hogy az orvosok a fizetős magánintézményekbe irányítják pácienseiket bizonyos vizsgálatok elvégzésére. Valójában a doktor általában csak tájékoztatja betegét a kínálkozó lehetőségekről, ha tisztában van vele, hogy az adott analízis, képalkotási eljárás az állami egészségügy keretében nem vagy rosszabb minőségben, esetleg csak bizonyos idő elteltével áll rendelkezésre. Sokszor maga a páciens veti fel a kérdést. A beteg rendszerint elfogadja, hogy ha a magánegészségügyhöz irányítják és fizet, azzal a gyógyulását segíti elő. De az egyszerű ember kétségét, kiszolgáltatottságát is meg kell értenünk, hiszen nem tudhatja, hogy mikor megalapozott az orvos javaslata, s mikor nem, miközben a legegyszerűbb vizsgálat is sok pénzbe kerül. A lelkiismeretes orvosoknak az efféle helyzetekből adódó konfliktusokkal szintén meg kell birkózniuk.

A fentiek ismeretében nem csoda, ha a jelenlegi helyzettel elégedetlen polgárok némelyike azon a véleményen van, hogy az ukrajnai egészségügyi reform célja nem lehetett más, mint az elviselhetetlen feltételekkel a fizetős magánegészségügy felé terelni a polgárokat. Annyi bizonyos, az állami ellátórendszernek komoly erőfeszítésekre lesz szüksége, ha ennek az ellenkezőjéről akarja meggyőzni a társadalmat, ha vissza akarja csábítani a családorvosokat.

(zzz)