Nincs idő meghalni

Filmajánló

2022. január 18., 17:47 , 1092. szám

Hivatalosan huszonötödjére tér vissza James Bond, a sorozat pedig elbúcsúztatja Daniel Craiget, aki öt filmben alakította a 007-est. Craig Bond-filmjei végig arról szóltak, hogyan lehet érvényesen újrateremteni a figurát a XXI. században, és a Nincs idő meghalni markáns és bátor választ ad erre a kérdésre.

Volt idő, amikor James Bond neve egyet jelentett a felhőtlen szórakoztatással; amikor részről részre új nők, új kütyük és új főgonoszok jöttek; amikor az otthonosságot jelentette az ismerős bemutatkozás és a vodka-martini rázva, nem keverve. Mindegy, odakint milyen veszélyek leselkedtek ránk – hidegháború, elszabadult műholdak és olajárak, rendszerváltások és dühös feministák –, bent, a moziban James Bond mindig ugyanazt jelentette: száraz humort, nyers erőt, férfidominanciát.

A Nincs idő meghalni alkotóinak becsületére legyen mondva, hogy felismerték a kihívást, és megpróbálnak megfelelni neki. Nemcsak arról van szó, hogy csatasorba állítanak egy női titkos ügynököt, aki Bond visszavonulása után megkapta a 007-es jelzést, noha ezt a számot – mint Michael Jordan 23-asát a Chicago Bullsnál – a bajnok lelépése után vissza kellett volna vonultatni. Így viszont jöhetnek a csipkelődő megjegyzések a régi és az új 007-es között, és talán pont azért vonták be a Fleabaggel sikert aratott Phoebe Waller-Bridge-et a forgatókönyv megírásába, hogy ilyen sziporkákkal tegye könnyedebbé a filmet.

A Nincs idő meghalni-ból száműztek szinte minden könnyedséget, és a felhőtlen szórakoztatás korábban emlegetett hagyománya átadja a helyét a Bond-sorozat eddigi, leginkább melodrámai történetének.

Az írók valójában James és Madeleine történetszálát igyekeznek úgy alakítani, hogy a Bond-mítosz eleven és releváns maradjon. Következetesen folytatják a korábbi Craig-filmeket: a Casino Royale-ban Vesper Lynd halála sebezte meg a főhőst, a Skyfallban M elvesztése. A Nincs idő meghalni még mélyebb gödörbe taszítja a 007-est.

Miközben ez a sorozat történetében egyedülálló kísérlet önmagában is megkülönbözteti a Nincs idő meghalni-t más Bond-filmektől, Wade és Purvis nem írtak igazán jó filmet merész ötleteik köré. Az aktuális főgonosznak, akit röhejes módon Lucifernek hívnak, nincs valódi indítéka a gonoszkodásra. Két és fél óra elteltével sem értjük, mit is akar pontosan, az őt alakító Rami Malek kismadárszerű fejmozdulatai pedig inkább idegesítők, mint félelmetesek. Néhány drámainak szánt fordulat hatástalan marad, azt pedig nem fejtik ki az írók, hogy az új M (Ralph Fiennes) és más szövetségesei miért az MI6 ügynökségből kivonulva, magánakcióban kénytelenek támogatni Bondot.

A filmet rendező Cary Joji Fukunaga előáll ugyan egy ahhoz hasonló, hosszú beállításban koreografált akciójelenettel, mint amilyet a True Detective első évadában láthattunk tőle, más tekintetben viszont híján marad az elegáns megoldásoknak – Sam Mendes sokkal magabiztosabban tartotta kézben az előző két filmet. Hátborzongató, hogy Fukunaga már 2019-ben leforgatta a Nincs idő meghalni-t, mégis vírusokról, karanténról és oltásokról van szó benne. Ám ez is inkább bizarr vonása marad a filmnek, mintsem frappáns, jóserejű utalás a mára.

A Nincs idő meghalni tehát felemás élmény. Jellemezhetnénk úgy, hogy közepes színvonalon megírt, szellemtelenül megrendezett darab, amit kedvünk lenne a Bond összes alsó középmezőnyébe süllyeszteni. Ám nem tehetjük, mert egyúttal bátor, útkereső része a sorozatnak.

Olyan film, ami minden kétséget kizáróan önálló, egységes történetté fűzi össze a Daniel Craig-féle epizódokat, és markáns választ ad arra a kérdésre, hogyan lehet érvényes hősfigurának megőrizni James Bondot hatvan évvel mozis színre lépése után.

A Daniel Craiget visszavonultató, új formában tündökölni vágyó alkotás az IMDb-n 7,4-es értékelést kapott. Jó szórakozást kívánok!    

FS