Mécs László: A Szentlélek ekéi

Hogy angyalkézből bezárult az Éden,

átok morajlik, forr a föld szívében,

s a kéreg tövist, bojtorjánt terem.

Az ember itt vergődött rögre esve,

tövis szurkálta lábait sebesre,

s kiszúrta lelke álmodó szemét.

S míg könnye hull a föld ugarszívére

a Szentlélek már néhány ezer éve

jár, jár a bojtorjános föld felett.

Szánt vihar-vemhes titkos paripákon,

ölében mag van, édes álom-mákony,

s amerre megy, a vak szem mennybe lát…

Így jár a földön néhányezer éve,

megtüzesült emberszív az ekéje,

s évszázados barázda jár nyomán.

Akkor van igazi ünnep, piros pünkösd,

mikor egy vaksi, rögre görnyedt bűnöst,

szántó, izzó ekéje megérint.

Az volt a pünkösd, mikor az a hitvány,

gyáván bujdosó tizenegy tanítvány

a Szentlélek tüzes ekéje lett.

Az volt a szántás! Végtelenbe vágtak

barázdát minden táján e világnak,

és Föld és ember újról álmodik.

Mécs László (1895–1978) szerzetesként, költőként és könyvtárosként lett igen népszerű, sőt olyannyira nagyrabecsült, hogy irodalmi munkásságának elismeréséül kétszer is – 1969-ben és 1970-ben – irodalmi Nobel-díjra ajánlották.

Papköltőként egyszerre volt felkapott kétféle közegben: a vallásosban és a közéletiben. De hogy nagyságának helyénvaló megítélésében ez zavart-e be nagyobb súllyal, vagy a két világháború mindenkit felzaklató korszaka, nehéz megítélni. Fennmaradt ugyanis egy olyan, némi élességet is magába foglaló epizód, amely Reményik Sándor, Babits Mihály és Illyés Gyula nevéhez kötődik.

Állítólag az történt, hogy amikor Illyés Gyula megkritizálta Mécs Lászlót, a papköltő védelmére maga Reményik Sándor sietett. Babits Mihály pedig úgy érezte, jól látja a helyzetet, és ezért kijelentette: „mintha egy gyönyörű termőfa oktatná ki ifjabb társát tiszteletre a háztetőn felburjánzott vadsóska iránt”.

Abban viszont köztünk, mai olvasók közt aligha van nézeteltérés, hogy A Szentlélek ekéiben Mécs László megragadó módon érzékelteti és láttatja a keresztény egyház későbbi kialakulásának azt a döntő momentumát – a későbbi pünkösd ünnepét –, amit a Szentlélek eljövetelének, kiáradásának közös tapasztalata okozott ötven napra azután, hogy Jézus „halottaiból föltámadt”...

Penckófer János