Babits Mihály: Kakasviadal

Kiáltsa szám, üzenje versem,

amit legjobban fáj üzenni,

hogy mennyire senki és semmi

vagyunk:

kakasviadal, bolhaverseny.

Mert céltalan csak, törpe szolgák,

mi, akik ölünk harag nélkül

s halunk haszonnak hite nélkül,

küzdünk

vakon, mint a kakasok s bolhák.

Hol az emberfaj régi gőgje?

nemesség, élet, érdemesség?

hogy minden a semmiért essék,

s ingyen

vágyunkat az ágyú lebőgje?

S dúljanak bár ingyen csapások:

láva ha kitör, föld megindul

veszni mint önnön ujjainktól

fojtva

hullani: e csapások mások.

Vak színész és vacogó néző,

érdemelten és érdemtelen

őrült kezünket tehetetlen

nézzük:

de már megállítani késő!

Kiáltanánk: kihez kiáltsunk?

Futnánk: hova fussunk, Úristen?

Rabon, ragadtan és mezítlen,

tompán,

mint a juhok, sírunk és várunk.

Talán azt sem felesleges fölhozni a Kakasviadal értelmezhetőségéhez, hogy szerzőnknek a Nyugtalanság völgye című kötetében kapott helyet. Mert ha valami, akkor a nyugtalanság azonnal és mindenképpen észlelhetővé válik ebben a költeményben, ahol az egyes szám első személy használata pedig még nagyobb súlyt kölcsönöz Babits Mihály mondandójának.

De minek is? Hát a hiábavaló és értelmetlen harcnak; az egymásnak feszülő indulatoknak, a kicsiségnek, amit óriásivá nagyítunk fel, és egy megdönthetetlen igazság melletti kiállásként látunk. Költőnk ezért egyenesen bolháknak, kakasoknak nevezi az embert, torzsalkodásainkat pedig kakasviadalnak, bolhaversenynek.

Joggal sóhajt föl és idézi elénk az ember régi tartását; az ember egykori „nemességét”, „érdemességét”, vagyis értelem irányította nagyságát. És nem a halál elkerülése a legfontosabb ebben a mondandóban. Ezért hozza föl példaként a „lávaömlést” és a „földindulást”, vagyis a természeti csapásokat, mert azoktól el lehet pusztulni. Az elfogadható. Na de „önnön ujjainktól fojtva hullani”, az kihez méltó pusztulás?...

 Penckófer János