Sinka István: Fohász
Kihoztál bennünket
Uram, Ázsiából,
s százszor azóta az
ellenség szájából.
Adtál itt e tájon
eddig ezer évet –
igaz, hogy másoknak
kaszáltuk a rétet.
Igaz, hogy idegen
ispánokat adtál,
s volt, hogy közel jöttél,
s volt, hogy eltávoztál.
Míveltük e földet
ekével, ásóval,
s hintettük vérünkkel,
szép bő, piros sóval.
Szép bő, piros sóból
nagy virágok nőttek,
és új áldozatként
hervadtak előtted.
Most, hogy igazítod
végre útjainkat,
vér nélkül győzzed le
hamis urainkat.
Kérünk, sebet ne nyiss,
volt már annyi sebünk –
Erős Isten vagy Te,
s Te vagy az Istenünk...
A magyar megmaradás a legfontosabb Sinka István versbéli mondandójának. De az sem lehet mellékes, hogy Fohász a költemény címe. Vagyis: ez a versbeszéd nem egyéb, mint imádságos odafordulás Istenhez. Kérés és könyörgés, hogy annyi, de annyi küzdelem, harc, háború után ne nyíljon már több „seb”, ne ömöljön több vér, ne hulljon több „piros só” földünkre.
De talán nem is lenne kiváló költőnk Sinka István, ha a békességben való megmaradást kérő óhaja ne hozná föl sarkalatos kérdésként az ember alá- és fölérendeltségét. Vagyis a magyar történelmi múltat – rövidre zárva mondjuk így: a rendiséget – illetve az idegenek általi megszállást. Így bukkan föl a versben ezer éves történelmünk, illetve így kerül szóba az ispán alakja, egész pontosan az „idegen ispán” fogalma.
A Sinka István százhuszonötödik születése napjára épp most – szeptember 24-én – emlékező magyarság irodalmi tudatába joggal ivódott be szerzőnk alakja úgy, mint a szegénység és nincstelenség egyik megrázó példája. Verseinek világa mellett a ridegpásztor családba született nagyszerű tehetség máig megindító önéletrajzi könyve – a Fekete bojtár vallomásai – igen gazdag irodalmunknak örökbecsű műve...
Penckófer János