„A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem”

1956. október 23-án napsütéses, szép őszi nap köszöntött Budapestre. Mintha még az ég is mosolyogva tekintett volna alá a magyar főváros útjain hömpölygő hatalmas tüntető tömegre, melynek résztvevői – szemben az addig eltelt kilenc év gyakorlatával – nem a párt parancsszavára, a félelem kényszerétől űzve éltették a népet a nép nevében elnyomó kommunista diktatúra egymást váltó vezetőit, hanem kiegyenesedett gerinccel, lelkiismeretük parancsát követve emelték fel szavukat a zsarnokság ellen, a szabad, demokratikus Magyarországért.

„A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem” – mondta Bibó István, a XX. század legnagyobb magyar politikai gondolkodója. S a tüntető egyetemisták, alkalmazottak, munkások valóban azért váltak akkor és ott lélekben szabadokká, mert szívükről recsegve-ropogva törtek le a félelem bilincsei. Mert végre ki merték mondani, hogy elég volt. Elég volt a parancsuralomból, mely „osztályidegeneknek” minősített polgári, nemesi származású budapesti lakosok vidékre való kitelepítésével, internálótáborokkal, vállalkozók államosításnak nevezett kirablásával, saját szorgalmuk révén megtollasodott módos földművesek gazdasági ellehetetlenítésével, erőszakos téeszesítésekkel, koncepciós perekkel, kivégzésekkel, bebörtönzésekkel „mutatkozott be”. Majd a recski kényszermunkatábort felépítve annak mintájára akarta kiépíteni a magyar Gulag tervezett lágerrendszerét. De 1956. október 23-án az elnyomottak az elnyomók arcába vágták, hogy elég volt a zsarnokságból, az értelmiség szellemi gúzsba kötéséből, a sajtóból és a rádióból ömlesztett hazug propagandából, a munkások kizsigereléséből. Elég volt a hírhedt Államvédelmi Hatóság (ÁVH) Andrássy út (akkor Népköztársaság útja) 60. sz. alatti székházának vallatószobáiból, az ÁVH-s verőlegények kínzásaiból és magából az ÁVH besúgóhálózattal kibővített terrorrendszeréből, mely ólomsúlyként nehezedett a társadalom egészére. Fojtogató légkörében pedig az ember szinte már csak a családjában, valamint a legközelebbi rokonaiban, barátaiban bízhatott meg igazán. Sőt, talán még a barátaiban sem, mert senki sem tudhatta, ki a besúgó a környezetében. S ha rossz helyen ejtett el egyetlen rendszerkritikus megjegyzést, egyetlen feljelentés után az ÁVH karmaiban, majd börtönben vagy Recsken kötött ki. És igen, azon a lélekszabadító tömegtüntetésen már azt is ki merték mondani, hogy elég volt a szovjet katonai megszállásból, a szovjet függőségből.

Majd miután a Magyar Rádió székházánál az ÁVH-sok fegyvereiből eldördültek az első lövések, a lélekben már szabad tüntetők is fegyvert ragadtak, és vissza mertek vágni az államvédelmiseknek, ahogy a tüntetésből forradalommá vált megmozdulás leverése végett Budapestre vezényelt szovjet csapatokat is fegyverrel fogadták a felkelők. De nemcsak a fővárosban tört ki elemi erővel a szabadságvágy, hanem vidéken is, ahol napok alatt összeomlott a kommunista diktatúra, és forradalmi bizottságok vették át az irányítást a népakarat által elsöpört különböző szintű közigazgatási szervektől. És bár a hősies ellenállást végül leverte a szovjet hadsereg nyomasztó túlereje, és bár a magyar karhatalmisták sortüzei a forradalom utolsó parazsait is elfojtották, a Hruscsov szovjet pártfőtitkár kegyelméből Magyarország diktátorává vált Kádár János MSZMP-pártfőtitkár és környezete tanult a nagy leckéből, s többévnyi kőkemény elnyomás után „megpuhították” a diktatúrát. Majd 1989-ben a totalitárius rezsimnek bealkonyult, és bekövetkezett a békés rendszerváltás, újjászületett a demokrácia.

De mit is jelent a szabadság, melyért a történelem folyamán oly sok helyen, oly sokan emelték fel a szavukat, vagy ragadták kezükbe a fegyvert, ahogy azt ’56 hősei is tették? Nemzeti függetlenséget? Azt is. De a függetlenség nem mindig azonos a szabadsággal, hiszen a szuverén totalitárius országok kőkemény elnyomás alatt tartják saját népüket, népeiket. Mit jelenthet még a szabadság? A polgári szabadságjogok érvényesülését? Azt is, hiszen csak azok az emberek szabadok, akik megtorlás veszélye nélkül fejthetik ki véleményüket szóban és írásban, alapíthatnak pártokat, társadalmi szervezeteket, tartozhatnak lelkiismeretüket követve a különböző egyházakhoz. De a lelkiismereti szabadságnak nem (vagy nem lenne) szabad destruktív szekták létrehozásához vezetnie. A gyülekezési szabadságot nem lehet – vagy nem lehetne – arra használni, hogy ordas eszméket valló pártok, társadalmi szervezetek alakulhassanak. A véleménynyilvánítási szabadság nem jogosíthat fel senkit rágalmazásra, sem rasszista vagy nacionalista gyűlöletkeltésre, például halállistázó honlap működtetésére, ahogy azt a magát béketeremtőnek tituláló, de soviniszta uszításával háborúságteremtőnek nevezhető Mirotvorec honlap teszi.

A szabadság magába foglalja a nemzetiségek szabadságát is. Azt, hogy soknemzetiségű országok vezetései tartsák tiszteletben nemzeti kisebbségeik nemzeti jelképeinek a használatát, kulturális hagyományaik megőrzését, fejlesztését, ne korlátozzák anyanyelvhasználati, illetve oktatási jogaikat. A két utóbbi jog súlyos megsértésére „jó” példa Ukrajna, melynek alaptörvénye ugyan biztosítaná ezek érvényesülését, ám a nacionalista államvezetések az új nyelvtörvénnyel és az oktatási törvénnyel mégis drasztikusan korlátozták azokat, méghozzá alkotmányba ütköző módon. De mi, kárpátaljai magyarok nem nyugodhatunk bele nyelvhasználati jogaink korlátozásába, illetve abba, hogy az állami oktatásban csak az 5. osztályig tanulhassanak a gyerekeink teljesen az anyanyelvükön (kivéve az államnyelv oktatását), 5. osztálytól feljebb viszont egyre több tantárgyat csak ukránul oktassanak, állami felsőoktatási intézményben pedig egyáltalán ne lehessen magyarul is tanulni. De állami oktatási intézményeink nem válhatnak az asszimiláció „műhelyeivé”, Magyarország támogatásával tovább küzdünk jogainkért. És immár síkra szállunk – mert már síkra kell szállnunk – emlékműveink védelméért is, azért is, hogy a Munkácsi Városi Tanács vonja vissza a munkácsi vár turulmadaras emlékművéről hozott határozatát, mellyel megsértették nemzetiségünket és a nemzetiségek közötti békét, s helyezze vissza talapzatára a Turul-szobrot.

„A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.” Mi nem félünk. Mi lélekben szabadok vagyunk, és harcolunk nemzetrészünk tényleges szabadságáért.

Lajos Mihály