Az Inka Birodalom

Dél-Amerika legfejlettebb civilizációja

A Kr. u. II. évezred elején több kis ország terült el a perui Andokban. Ezek egyike, az Inka Birodalom viszont a XV. században viharos terjeszkedésbe kezdett, s uralkodói létrehozták a mai ecuadori–kolumbiai határvidéktől Közép-Chiléig, a Csendes-óceán partjától Amazónia és a Gran Chaco erdőségeiig, valamint az argentin pampákig terpeszkedő birodalmukat, mely Dél-Amerika legnagyobb és legfejlettebb indián állama lett.

Inkáknak eredetileg a kecsua nép egyik törzsét nevezték. Az 1200-as évekig csak egy kis államot alkottak, ám a XIII. században uralmuk alá vetették fővárosuk, Cuzco közvetlen környékét, az inkák az egybeolvadt törzsek uralkodó osztályává váltak, 1437-től pedig – Viracocha császáruk uralma alatt – megindították első nagyobb hadjárataikat. Az uralkodó leendő utóda, Yupanqui herceg Chanchát, az addig legerősebb hegyvidéki királyságot is meghódította, majd megkoronázása után felvette a Pachacuti (özönvíz) nevet, modernizálta a közigazgatást, megkezdte Cuzco átépítését, melynek során pompás palotákkal ékesítette a fővárost, és felépíttette a fölötte, egy magas szikla tetején trónoló hatalmas Sacsahuaman (vagy Sacsayhuaman) erődítményt. A fellegvárat fűrészfogszerű alaprajz szerint tervezték meg, elérve, hogy mindegyik falszakaszt két irányból is lehessen védeni, bejáratát pedig három, roppant kőtömbökből egyberótt, félkör alakú bástya őrizte. Építkezései mellett a császár uralma alá hajtotta a Titicaca-tó medencéjét, emellett támadást indított a perui partvidéki királyság, Chancha ellen, ám azt csak Pachacuti fia és örököse, Topa herceg győzte le, miután már a partvidék mindegyik államát, köztük a legjelentősebbet, a Chimu Birodalmat, valamint a mai Ecuador egy részét is meghódította. Apja elhunyta után – már császárként – leverte a Titicaca-medence tartományainak a felkelését, azután benyomult Argentína északnyugati részébe, majd Chilébe, és megállíthatatlanul tört délnek, míg csak a Maule folyónál a harcias araukánok meg nem állították. Utóda, Huayana Capac is hódított még Chilében, míg északon az Amazonas felső folyásáig tolta ki a birodalom határait, illetve elfoglalta az Ecuador területén fekvő Quitói Királyságot, s így az Inka Birodalom a XVI. század elején elérte legnagyobb kiterjedését, és gazdasági, civilizációs téren is fénykorát élte.

Miként vált hatalmassá és fejletté ez az ország? A terület meghódításához mindenképpen szükség volt a jól szervezett és jól vezetett hadseregre, a birodalom egyben tartásához viszont jól működő közigazgatás is szükségeltetett, s ezt valóban létre is hozták. Korábban épült vagy az inkák által újonnan épített városok lettek a tartományi központok, melyeket utak kötöttek össze egymással, a többi várossal, a falvakkal és magával Cuzcóval. A főváros finom kaviccsal burkolt központi tere volt az útrendszer kiindulópontja. Az állam­óriást ugyanis két észak–déli irányú főútvonal szelte át: az egyik a partvidéken, a másik az Andokban futott, a főutakat pedig mellékutak kapcsolták össze. Mindegyikük kövezett volt, a folyókat, a hegyi szakadékokat pedig kőpilléres hidakkal vagy – az Andok több pontján – függőhidakkal hidalták át, a hegyekben szédítő mélységű szurdokok fölött is. A méltán híres úthálózaton futárok hozták-vitték a híreket, utasításokat, kisebb küldeményeket. A szóbeli hírközlés mellett a hivatalnokok a quipura, a csak itt használt zsinórírásra támaszkodtak. A quiput különböző színű fonalakból sodorták össze, egy fő zsinóron függött a többi, melyeken bogok sorakoztak. Minden színnek, a bogok számának, méretüknek, alakjuknak, egymástól való távolságuknak is jelentése volt, adminisztratív és statisztikai adatokat tartalmaztak, s tudjuk, hogy az inkák tízes számrendszert használtak, matematikai ismereteiket pedig jelzi, hogy ismerték a nulla és a helyi érték fogalmát.

Nemkülönben fejlett volt a mérnöki tudományuk. Ismerték a vízvezetékeket, a mesterséges öntözést, a folyamszabályozást, a vízelvezetést és a mocsarak lecsapolását. Erődjeiket, palotáikat, templomaikat, más középületeiket, részben lakóházaikat is habarcs nélkül egymáshoz illesztett faragott kőtömbökből emelték, de olyan pontosan illesztették azokat egymáshoz, hogy még egy késpengét sem lehet közéjük csúsztatni. Enyhén befelé hajló külső frontú kőépületeik igen szilárdak, földrengéseket is átvészelnek, miközben a részben inka falakra felhúzott későbbi épületek nemegyszer romba dőlnek. Emellett a hegyoldalakon kőfalakkal megtámasztott, lépcsőzetesen emelkedő teraszokat alakítottak ki, melyekre földet hordtak, a talajt pedig szakszerűen trágyázták, guanóval, azaz madárürülékkel is, így érték el, hogy a hatalmas birodalom nagyszámú lakosságát el tudták látni a szükséges élelmiszerekkel, még az alávetett földműveseket is, az állami raktárakból pedig az idősek és a betegek számára is kiutalták az élelmet.

Bronz- és kőszerszámaik praktikusak voltak, kerámiáik pedig szépen formázottak, mérsékelt színezéssel: a kék, a barna és a vörös volt az uralkodó szín. Ugyanezekkel a színekkel festették meg tetszetős textíliáikat is, melyeket különböző mintákkal ékesítettek, gazdagon, de nem zsúfoltan. Ötvösművészetük pedig ugyancsak fejlett volt: nemesfémekből készült tárgyaik, ékszereik igen szépek.

Aztán 1532-ben spanyol konkvisztádorok törtek be a birodalomba, elfoglalva azt, s bár egy hatalmas felkelés csaknem véget vetett a spanyol uralomnak, a hódítók fejlettebb haditechnikája végül győzedelmeskedett. Az Inka Birodalom egykori nagyságát azonban számos emlék hirdeti a mai napig.   

Lajos Mihály