A málenkij robot áldozataira emlékeztek Jánosiban

A beregszászi járási Jánosiban is megemlékeztek a málenkij robot áldozatairól a sztálini lágerekbe elhurcoltak emlékművénél. Idén a szervezést a Jánosi és a Balazséri Református Egyházközség vállalta.

Az eseményen részt vett Balázs Antal és Nagy Szabolcs református lelkipásztor, Bakos-Szabó Erzsébet, a község elöljárója, a KMKSZ Jánosi Alapszervezetének képviselői, illetve minden olyan helyi lakos, aki fontosnak érezte, hogy lerója tiszteletét az elhunytak előtt.

A megemlékezést az egybegyűltek a 90. zsoltár eléneklésével kezdték. Ezt követően Fodó Barnabás, a Jánosi Líceum 6. osztályos tanulója szavalta el az Ezer fogoly imája 1944-ben című verset, melynek jelenünkre is ráillő sorai sokak szemébe csaltak könnyeket.

Az esemény Szabó Gyula szolgálatával folytatódott, aki a Hálát adok, Uram az életért című egyházi énekkel rótta le tiszteletét az áldozatok emléke előtt.

Bakos-Szabó Erzsébet beszédében kiemelte, hogy november második fele fájdalmas időszak a kárpátaljai magyarság életében, hiszen térségünk legnagyobb tragédiája történt meg ekkor 1944-ben. Hangsúlyozta továbbá, hogy községünk lakossága is áldozatává vált a sztálini elnyomásnak, hiszen szinte nincs olyan család Jánosiban és Balazséron, amelyet ne érintett volna a szörnyűség: könnyes szemmel emlékezett vissza hozzátartozóira, akik közül öt férfit is elhurcoltak málenkij robotra. „Csak azok halnak meg, akiket elfelejtenek. De mi nem felejtünk. Minden év novemberében eljövünk, hogy emlékezzünk erre a szörnyű eseményre és lerójuk tiszteletünket az elhurcolt áldozatok előtt” – zárta beszédét.

Vorcsák-Jenei Viktória, a KMKSZ Jánosi Alapszervezetének megbízott elnöke jelenünk történései és az 1944-es események között vont párhuzamot. „Ma a málenkij robot áldozatainak állított emlékműnél akaratlanul is felmerül bennünk az az érzés, hogy mennyi szörnyűséget kellett átélnie a kárpátaljai magyarságnak. Az 1944-ben elhurcolt férfiak közül a legtöbben soha nem tértek haza, nem látták többé családjaikat, vagy soha nem is alapíthattak családot. Hasonló időket élünk ma is, a háborúban rengetegen vesztették életüket, sokak családja pedig nap mint nap azért imádkozik, hogy szerettük egyszer hazatérhessen a frontról. Úgy gondolom azonban, és hiszek is abban a mondásban, hogy Isten nem mér ránk olyan terhet, melyet ne tudnánk elviselni. Ezt is túléljük, de mindezt csak közösen, összefogással és az Istenben való hitünk által tudjuk véghez vinni” – mondta el a megbízott elnök.

Balázs Antal tiszteletes Jeremiás siralmai 3. fejezete alapján hirdetett igét, melynek talán a mindenki számára legismertebb része a következő: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged! Az Úr az én osztályrészem – mondom magamban –, ezért benne bízom. Jó az Úr a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz. Jó csendben várni az Úr szabadítására.” A lelkipásztor az igehirdetésben rámutatott, hogy Isten az egyetlen, akiben reménykedhetünk, nem tudunk máshoz fordulni. Elmondta, biztos abban, hogy az elhurcoltak között is nagyon sokan voltak, akiknek a történtek alatt sem tört meg a hitük, s közelebb kerültek Istenhez. „Szeretném, ha világosan látnánk, hogy ez az igeszakasz számunkra azt üzeni, hogy minden egyes nap, amikor felkelünk, az az Isten ajándéka” – mondta, s emlékeztetett, hogy minden okunk megvan a hálaadásra, hiszen nem fegyverek zajára kell ébredjünk, s arra kérte a jelenlévőket, hogy próbáljanak jelen helyzetünkben ne csak a nyomorúságra koncentrálni, hanem mindarra a jóra, amit naponta tapasztalunk Isten szabadító kegyelme által. „Jó csendben várni az Úr szabadítására. Adja az Isten, hogy mihamarabb megtapasztaljuk ezt a szabadítást. Adja az Isten, hogy túllegyünk ezen, és addig is csendes szívvel, az Úrban bízva, hozzá folyamodva éljük meg ezeket a napokat” – zárta beszédét.

Az igehirdetést követően Nagy Szabolcs balazséri lelkipásztor mondott imát és igei áldást. A megemlékezés nemzeti imánk, a Himnusz eléneklésével zárult.

VV