„Itt maradni, szolgálni, építeni”

Fodó Sándor-díjat kapott Tóth László

Idén Tóth László, a Nagyberegi Református Gyülekezet lelkipásztora, a Beregi Református Egyházmegye esperese, a Nagyberegi Református Líceum lelkész-igazgatója kapta meg a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) által alapított Fodó Sándor-díjat az egyházi személyek kategóriában. Az elismerést azoknak ítélik oda, akik a magyarság érdekében kiemelkedő közösségi szervező munkát végeznek.

Tóth László évtizedek óta szolgálja nemcsak gyülekezetét, hanem a teljes kárpátaljai magyar közösséget is – hitben, emberségben és cselekvésben egyaránt. A háborús nehézségek közepette is kitartással és szeretettel igyekszik támaszt nyújtani a rászorulóknak, közösséget építeni ott, ahol sokszor a remény is megingani látszik.

A díj kapcsán készült beszélgetésünkben a lelkipásztori hivatásról, a közösség iránti elkötelezettségről és a kárpátaljai magyar lét mindennapjairól is kérdeztük őt.

– Hogyan fogadta a hírt, hogy Ön kapta meg a 2025-ös Fodó Sándor-díjat?

– Először Juhász Edinától, a KMKSZ Nagyberegi Alapszervezetének elnökétől hallottam, hogy felterjesztenének a díjra, majd a KMKSZ irodájából hívtak, hogy meg is kaptam. Bevallom, a díjakkal szemben mindig volt bennem némi szkepticizmus. Úgy érzem, az ilyen elismerések nemcsak az egyént, hanem a közösséget is díjazzák. Egy ember önmagában keveset tud elérni – kell mögé egy közösség, csapat, akik mozdulnak, tesznek, támogatnak. Ez a díj számomra leginkább a nagyberegi gyülekezetről, a líceumról, az Együtt Beregért civil szervezetről és mindazokról szól, akikkel együtt munkálkodunk. Én csak egy része vagyok ennek az egésznek.

– Mit jelent az Ön számára ez az elismerés személyesen, illetve a szolgálatában?

– Lelkipásztorként a legfontosabb feladatom az ige hirdetése – ez az elhívásom lényege. A gyülekezeti szolgálat azonban nem választható el attól a közösségtől, amelyben élünk. A hitbeli építkezés mellett mindig ott van a falu, a környezet, ahol tenni lehet a fejlődésért, a megmaradásért. Ez a díj számomra azt jelenti, hogy egy olyan közösség életét ismerik el vele, amely élni akar – legyen szó a gyülekezetről, a Nagyberegi Református Líceumról vagy az egész Beregi Egyházmegyéről. Számomra ez megerősítés, hogy van értelme a közös munkának.

– Hogyan kezdődött az Ön szolgálata a Beregi Egyházmegyében, és hogyan formálta az ottani közösséget?

– A Beregi Egyházmegye esperese három éve vagyok, így ott még formálódik a szolgálatom hatása. A legtöbbet Nagyberegen tudtam elérni, ahol 2006-ban kezdtem lelkipásztorként. Akkoriban éppen egyházszakadás után volt a gyülekezet, így az első időszak a gyógyulásról szólt. Hasonló kihívásokkal küzdött a református líceum is, amelyet azóta igyekeztünk megerősíteni. Ma már egy jól működő intézmény, ahol figyelünk arra, hogy minden gyermeket saját adottságai szerint támogassunk. Esperesként pedig az a célom, hogy segítsem a gyülekezetek és a lelkészek szolgálatát – hogy ott helyben el tudják látni azt a küldetést, amit kaptak.

– Volt-e olyan emlékezetes pillanat a szolgálata során, amely különösen meghatározó volt az életében, hitében vagy pályafutásában?

– Számomra a legmeghatározóbb mérföldkő az volt, amikor megértettem Isten hívását. Az eredeti végzettségem szerint ugyanis alsós tanító vagyok, és több mint két évig tanítottam is iskolában. Aztán egyszer csak megszólított az Úr, és világossá vált számomra, hogy a lelkipásztori hivatás az én utam. Ez volt az a pont, ahol az életem iránya megváltozott.

A szolgálati utam során több helyszínen is megfordultam. Munkácson kezdtem meg a munkát, majd később Nagyberegre kerültem, ahol azóta is szolgálok. Különösen meghatározó volt számomra az a munkácsi időszak, amikor Gulácsy püspök úr mellett lehettem segédlelkész. Nagyon sokat tanultam tőle – nemcsak szavakkal, hanem a példáján keresztül is.

A jövő tekintetében pedig úgy gondolom, az életünk Isten kezében van. Ő az, aki tudja, merre tart ez a világ, és milyen jövőt készített el számunkra. A Szentírás nem ígér könnyű időket – azt olvassuk, hogy a világ nem egyre jobb, hanem egyre nehezebb lesz. De nem ez az igazi célunk. Nem ezen a földön kell megalkotnunk a tökéletes világot, hanem abban az Istenben kell bíznunk, aki örök életet ígért nekünk. Ha ezt megértjük, akkor a nehézségeken is könnyebben túljutunk, mert tudjuk, hogy van értelme a küzdelemnek.

– Milyen közösségépítő tevékenységet tart különösen fontosnak jelenleg Kárpátalján?

– Lelkipásztorként számomra a legfontosabb a lelki munka, mert minden abból fakad, milyen a kapcsolatunk Istennel. Ha tisztában vagyunk azzal, kik vagyunk, és mi a küldetésünk, akkor tudjuk felelősen szolgálni azt a közösséget is, ahol élünk. A gyülekezet nem létezhet elszigetelten – hatással van a környezetére, és nem is vonulhat ki abból. Úgy gondolom, hogy a keresztyén hit nem ellentétes a nemzeti hovatartozással, sőt: ha Krisztusban hívőként értjük meg, hogy nem véletlenül születtünk magyarként Kárpátalján, akkor a szülőföldhöz való ragaszkodás nem teher, hanem az isteni elhívás része. Ezért is fontos, hogy a gyülekezetek közösségformáló és nemzetmegtartó szerepet vállaljanak a mai körülmények között is.

– Milyen nehézségekkel néznek szembe ma a kárpátaljai magyar református közösségek?

– A legfőbb kihívások között ott van a létszámfogyás, az elvándorlás és az anyagi nehézségek. Ezeket sokan említik is, de én úgy látom, hogy mindezeken túl van egy általános elfáradás is a közösségekben. Ez a fáradtság még nehezebbé teszi a mindennapi küzdelmet. A Szentírás azonban emlékeztet bennünket: „Mindenre van erőnk a Krisztusban, aki megerősít minket.” A hit az, ami eddig is megtartott bennünket, és úgy gondolom, a jövőben is ez adhat erőt.

Sokan úgy érzik, könnyebb lenne máshol, más országban élni – és valóban, sok minden csábító lehet kívülről nézve. De az, hogy mégis itt maradunk, azt is jelenti, hogy szeretjük ezt a helyet, és értjük, hogy nem véletlenül vagyunk itt. Ha Isten ide rendelt bennünket, ez a szülőföldünk, ezeket az utcákat ismerjük, ezekhez a dolgokhoz, emberekhez kötődünk. A gyökereink itt vannak, és ha ezeket elszakítjuk, nem jut el hozzánk az a „táplálék”, amit eddig ezek a gyökerek közvetítettek.

Fontos, hogy tudatosítsuk magunkban: a magyar közösség nem fog magától megmaradni. A jövőre való felkészüléshez szükség van szemléletváltásra is, különösen a fiatalok körében. Ma sokszor a világjárás, az élménykeresés az elsődleges cél, és csak később, ha egyáltalán, jön a családalapítás gondolata. Pedig a család nem akadály, hanem lehetőség. A megmaradásunk egyik záloga az, hogy legyen utánpótlás – ha nem lesznek gyerekeink, elfogyunk, ez egyszerűen belátható. A család­alapításnak, a gyermekvállalásnak újra értéket kell adni, ahogy azt a Biblia is tanítja. Ez nem zárja ki a tanulást, a karriert – de a család is egy karrier, egy életpálya, amely a jövőt építi.

– Mit üzenne azoknak a fiataloknak, akik a kárpátaljai magyarság szolgálatát szeretnék hivatásként választani?

– Lelkipásztorként azt tudom tanácsolni, hogy ezt a szolgálatot ne akarják a Biblia nélkül végezni. Legyen jelen Isten igéje az életükben, a döntéseikben, a munkájukban – mert csak így lehet igazán tartós és értékes az, amit tesznek.

A Szentírás világosan fogalmaz: minden elmúlik, de Isten igéje megmarad. És azért marad meg, mert tökéletes. Minden más, amit ember alkot, mulandó és tökéletlen. Isten igéje azonban igaz, örök és megbízható – ezért érdemes arra építeni az életünket, a küldetésünket.

Ha valaki ezt az igét komolyan veszi, és ebből minél többet épít be a munkájába, a kárpátaljai magyarság érdekében végzett szolgálatába, akkor annak nemcsak itt, a földi életben lesz gyümölcse – akár elismerések, díjak formájában is –, hanem az örök élet szempontjából is maradandó értéke lesz. Ezért érdemes igazán élni és szolgálni.

– A Tóth Lászlóval folytatott beszélgetés után nehéz nem elgondolkodni azon, vajon mi magunk hogyan tudunk helytállni ott, ahová rendeltettünk – hittel, közösségben, szeretettel.

Kun Viktória