Csukás István: Bűvös virág

Ha szereted, viszont szeret.

Ha mosolyogsz, ő is ám!

Ha bánat ér, megosztozik

szegény szíved bánatán.

Cirógatod, megcirógat.

Becézgeted, örül ám!

Szíved örül, lelked röpül

csodálatos illatán.

Orvosság ez minden bajra.

Gondot s a bút űzi ám!

Szíved-lelked meggyógyítja,

míg merengsz az illatán.

Nem lehet nem mosolyogni, amikor ezt a Csukás István-verset olvassa az ember. És nem csupán azért vidámodik meg a lélek, mert most is – mint általában mindig – azonnal látni véljük a mester kópés, bajszos, derülten pirospozsgás arcát. Hanem azért, mert a virág, a „bűvös virág” alighanem maga is a mosolygás-derültség – vagy inkább mondjuk így: a Szeretet – világából származik.

Akárcsak az ember. Igaz, Hamvas Béla azt mondja egyik lenyűgöző esszéjében, hogy bűnbeesésével – annak idején – az ember a természetet is magával rántotta. Ám aztán mindjárt hozzáteszi: az emberrel szemben viszont a természet sokkal több mindent őrzött meg az egykori  paradicsomi létezésünkből.

Hát aztán a virágok! És azoknak az illata! A virágok ezernyi illata egyenesági rokonságot mutat a transzcendens világgal. Igaz, hogy Csukás István vidáman tagolt verses lüktetése nem tud – mert nem is kíván – ilyen létértelmezési távlatokat megidézni, ám a Bűvös virágban észlelhető ember-virág-nyelv költői egysége mégis pont ezt az egykor-volt békét, idillt, harmóniát – a teremtés megmaradt mosolyát – juttatja eszünkbe...       

Penckófer János