Fanyar humorú felfedezések

Escher asszony rezgéseitől a piltdowni emberig

2023. január 28., 12:35 , 1141. szám

A humor az élet megannyi terén jelen van, s ezalól a felfedezéstörténet sem jelent kivételt. Lapjait böngészve fanyar humorral átszőtt esetekre bukkanhatunk.

A napsütötte (és szeizmikusan aktív) Kaliforniában Helen Maxin Escher középkorú tanítónő egy napon az otthonában átélt egy földmozgást, melynek során – többek között – a könyvespolcáról leesett egy Atlantisszal foglalkozó mű, az eset pedig beindított egy abszurd eseménysort. A hölgy ugyanis ebben a véletlen eseményben a sors kezét látta: neki, Maxin Eschernek meg kell találnia a legendás elsüllyedt sziget civilizációjának az emlékeit. Belevetette hát magát a kutatásba, majd cikkekben, brosúrákban kezdte hangoztatni, miszerint Atlantisz a Cádizi-öbölben süllyedt el, mivel ott érezte legerősebben a rezgéseket. És akadt újság, kiadó, amelyik leközölte, illetve megjelentette ezt az ostobaságot. Sőt! Eschernek még támogatókat is sikerült megnyernie egy expedíció felszereléséhez, hajót is szerzett, kalandvágyó kaliforniai egyetemistákból, köztük könnyűbúvárkodó fiatalokból toborzott egy kutatócsoportot, horgonyt vetett a spanyolországi kikötőváros közelében, s 11 nap múlva könnyűbúvárai 25 méteres mélységben oszloptöredékekre és egy félig ép kőútra bukkantak – legalábbis az általa megjelentetett sajtóhír szerint, a közleményben pedig még a lelőhely vázlatát is feltüntette. Mégis bejöttek Escher asszony misztikus rezgései? Majdnem… Ugyanis újabb fordulat állt be a fura históriában: a cádizi hatóságok megtiltottak minden további kutatást, mivel a műkedvelő kutatónőnek sem szárazföldi, sem víz alatti régészeti kutatásokra nem adtak engedélyt, önkényes eljárás vádjával pedig bíróság elé citálták a hölgyet és búvárjait. Erre az expedíció vezetője elhúzta a csíkot. Most aztán már nem Atlantisz, hanem Maxin Escher után indult meg a nyomozás, melynek során az is kiderült, hogy az asszony miszticizmusra hajló, nem teljesen normális személy, fény derült a dolgok eredőjére, az ominózus könyvleesésre, egy, az expedíció­ban részt vevő egyetemista lány pedig bevallotta, hogy két nappal a „felfedezés” dátuma előtt már látta a nyomdakész hírt. Miért volt szükség erre a csalásra? Mint a fiatalok elmondták: mivel szűkösek voltak az anyagi eszközeik, és kutatási engedéllyel sem rendelkeztek, vezetőjük úgy okoskodott: ha megjelentet egy hihetően megírt álhírt, akkor a spanyol hatóságok megadják az engedélyt, sőt még támogatást is kapnak, folytathatják a kutatást, majd előbb-utóbb felfedezik az atlantiszi civilizáció maradványait. Merthogy Escher teljesen biztos volt benne, hogy megtalálják azokat, hiszen a Cádizi-öbölben érezte legerősebben a rezgéseket. Az álhírt leközlő újság vezetői meg foghatták a fejüket.

Most pedig a fényben fürdő mediterrán tájakról ugorjunk át a ködös Albionba, ahol a XIX. és a XX. század fordulóján élt egy Charles Dawson nevű ügyvéd és műkedvelő régész. Igencsak vágyott a tudományos elismerésre, s bár a nagy felfedezés sokáig váratott magára, 1912-ben mégiscsak bekövetkezett: Dél-Angliában, a Piltdown község melletti kavicsbányában rábukkant egy töredékes koponyára, melynek agykoponyája emberszerű, állkapocscsontja viszont majomszerű volt. Korábban, 1891-ben már feltárták a jávai előember, majd 1908-ban a heidelbergi ember maradványait, melyek a Homo erectus előember különböző populációitól maradtak fenn, a tudományos világ pedig az ötszázezer–egymillió évesnek becsült piltdowni embert is az emberfélék közé sorolta. Sőt, igen költői, hivatalos (latin nyelvű) nevet kapott: Eoanthropus dawsoni, vagyis Dawson hajnali embere, azt jelezve, hogy ez a lény jelentette az emberi faj hajnalát. Dawson 1916-ban elismert tudósként hunyta le a szemét, 1938-ban pedig a hálás utókor a koponya felfedezésének a helyén emlék­oszlopot állított a tiszteletére. Igaz, a jó szemű német anatómus, antropológus, Franz Weiden­reich már 1923-ban egy majom és egy ember koponyacsontjaiból összerakott hamisítványnak minősítette a leletet, ám kijelentésének nem adtak hitelt. Az 1940-es évek második felétől viszont egyre komolyabb kételyek merültek fel a piltdowni ember hitelességét illetően. Időközben ugyanis egyre több emberelődre bukkantak rá, ám azok igencsak különböztek az Eoanthropus dawsonitól, mindegyikük, még a Homo erectus korábban, majd később fellelt maradványai is jóval kisebb agykoponyával rendelkeztek, mint a piltdowni ember. 1953-ban aztán Kenneth Oakley angol antropológus, paleontológus, geológus, Wilfrid Le Gros Clark brit anatómus, sebész, paleoantropológus és primatológus (főemlősökkel foglalkozó zoológus), valamint Joseph Weiner dél-afrikai születésű, de Nagy-Britanniába áttelepült humánbiológus, környezetfizio­lógus behatóan megvizsgálta a koponyát, és kiderítették: egy modern ember agykoponyájából, valamint egy orangután állkapocs­csontjából fabrikálták össze. A csontok fluortartalmának az elemzése kimutatta, hogy mindössze 500–600 évesek, a Dawson által 1915-ben a koponya lelőhelyétől nem messze felfedezett, előemberinek minősített fog későbbi DNS-vizsgálatával pedig rájöttek, hogy az is az állkapocscsontból származott. Ráadásul az állkapocsban talált fogakat fogorvosi gipsszel rögzítették a csontba. De ki készítette el a hamisítványt? Valószínűleg maga az elismerésre vágyó Dawson, aki igen jól megdolgozta a csontokat: szakértő módon felfőzte, majd olyan cserzetté tette azokat, mint amilyen színű a kavics volt, amelyben előbb elásta, hogy aztán pár év múlva „felfedezze”. Fény derült hát a tudománytörténet egyik legnagyobb átverésére, s a piltdowni embert törölték a törzsfejlődésből.

Lajos Mihály