Gondolatok a RIT jubileumi albuma kapcsán

2023. február 23., 14:18 , 1147. szám

A Révész Imre Társaság tagjait bemutató jubileumi albumot lapozgatva elismeréssel gondolok a kiadvány szerkesztőinek bátorságára, mert bizony kell egy ilyen munkához bátorság. Könnyű ugyanis egy művész több tucat munkáját egyszerre bemutatni, úgymond „itt vagyok, ez a mondanivalóm, ezek a kedvenc színeim, ezek a figuráim, itt vannak az árnyak és fények, ilyenek a kompozícióim, jelenleg ez a stílusom”. Ebben az esetben egy életmű vagy annak egy része kerül bemutatásra. Könnyű volt az Úrnak azt mondani: „Ez az én szeretett fiam, őt hallgassátok” – mert Neki csak egy fia van. A művésznek több „kedvenc gyermeke” van, nehéz a kérdés: melyik legyen az, amelyik bekerül az albumba, amelyik a rá leginkább jellemző, amelyikre szívesen rámutat, s azt mondja: „ez én vagyok”? Viszont azért hasznos és érdekes egy ilyen album, mert aki csak köszönő viszonyban van a művészettel, itt elé tárul a művészi alkotások kavalkádja, érzékelheti, milyen sok formája és lehetősége van a művészetnek megnyilvánulni.

Ha három festő kapná a feladatot, hogy fesse meg a II. Rákóczi Ferenc-főiskola épületét, bizony három különböző képet kapnánk, és nem állíthatjuk, hogy az egyik mű értékesebb, mint a másik. Van, akinek az a kép tetszene, amelyik egy viharral birkózó hajóként ábrázolja az épületet, másoknak egy másik, amely optimistább lenne. Bonyolult a néző, illetve a közönség viszonya a műhöz, vagyis a művészhez. A művésznek megvan a maga mondanivalója és a kifejezéséhez használt eszközei. A kortárs néző vagy érti, vagy nem. Ha a kortársak nem értik az alkotást, a művész pedig kitart a mű mellett, az alkotó az utókorban bízhat, illetve oda fellebbezhet. Néha bejön, még ha későn is. Például az Ungvárhoz is kötődő Csontváryt kortársai nem ismerték el, festményei nem kellettek senkinek, a szó szoros értelmében éhen halt, egy Pest melletti köztemetőben hantolták el, majd huszonöt év múlva kiszórták a csontjait, mert kellett a parcella másnak. Ma díszes síremléke van a Kerepesi temetőben, a Nemzeti Pantheonban – kis szépséghibával persze, minthogy a művész földi maradványai másutt kallódnak. Az aukciókon pedig – amikor oda kerülnek a képei – százmillió forinton alul nemigen koppan a kalapács.

Egy másik példa, amikor nagyon is értik az alkotást, mint Munkácsy Mihály esetében, de nem tudják megfizetni, így aztán a Munkácsy-képeket vitték a gazdag amerikaiak, mint a cukrot, a tengeren túlra, majd ott divatját múlta és elfeledték. Szerencsére egy üzleti érzékkel megáldott magyar felvásárolta a képeket és hazahozta Magyarországra, ahol most már nemcsak értik, de meg is tudják vásárolni. Bizony a divat, mint mindenbe, a műalkotások megítélésébe is belekontárkodik, és akkor még itt vannak az ízlések és pofonok is... Jó példa az ízlések különbözőségére a másik művészeti ág, a zene: van, aki élvezettel hallgatja Mozartot, de Bartók idegesíti. A művészet ilyen bonyolult, mint maga az élet.

Számomra megható volt az elhunyt RIT-tagok műveit nézegetni, már csak azért is, mert néhányuk közeli ismerősöm volt. A szerkesztők részéről ez is telitalálat, pedig itt már elmaradt az alkotók segítsége a választásban. Fontos kiadvány ez az album: a művészek számára lehetőség a bemutatkozásra, a nézők számára pedig egy ablak, amelyen keresztül belelátunk a művészetek világába.

Milován Sándor