Dsida Jenő: Krisztus

Krisztusom,

én leveszem képedet falamról. Torz

hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase

tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.

Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan

derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen

enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.

Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is

számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű

voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.

Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek

útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit,

s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget

nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.

Hangod fájó hullámokat kavart, mikor

a sok beszéd után rekedten újra

szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott

ruhádon vastagon ült a nagy út pora,

sovány, széltől-naptól cserzett arcodon

bronzvörösre gyúlt a sárgaság, s két

parázsló szemedből sisteregve hullottak

borzas szakálladra az Isten könnyei.

Krisztus ábrázolásának gondja. Ez egy rendkívül izgalmas és titokzatos tájéka a léleknek, hiszen tudván tudjuk: Jézusról a kortársak nem készítettek egyetlenegy képet sem, viszont az elmondhatatlanul sok későbbi – igazi művészi – Krisztus-ábrázolás hasonlít egymásra; mind­egyik hitelesíti a másikat.

Dsida Jenő versét pont ez a tudás-titok feszíti belülről. Azért akarja levenni a Krisztus-képet a faláról, mert azt „torz hamisításnak” látja. Ez a kép – állítja a szerző – nem egyezik azzal a tudással-ismerettel, ami benne él, vagyis nem tudja hitelesnek venni.

No, de honnan ez az ismeret? Honnan a tudás? Alighanem arról a tájékról való, melyről Márai Sándor igen meggyőzően ír Harminc ezüstpénz című esszéregényében, mikor a látomás erejét méltatja. Mert mit is mond? Azt, hogy amit Jézus kortársai elmulasztottak, azt „az emberiség” – a művészi hajlam – „a látomás erejével” hozta helyre.

A názáreti arcát „az emberiség” rajzolta meg hitelt érdemlően, mert „a nagy látomásnak különös megelevenítő ereje van”. „A művészet végső izzásában soha nem más, mint felsőfokú látomás, valamilyen nagyon hiteles, egyszerre rendőri és anyakönyvi, minden szikrázó üveglencsénél élesebben érzékelő képesség, az ember egyik csodálatos tulajdonsága” – olvasható a műben.

Nyilván erre a csodára, erre a látomásra, erre a tudásra-ismeretre hivatkozik Dsida Jenő kimondatlanul. Minket, mai olvasókat pedig ugyanez az erő befolyásol, mikor valamely művet hitelesnek, avagy hiteltelennek tekintünk...     

Penckófer János