Az athéni demokrácia megszületése

Peiszisztratosztól Kleiszthenészig

A történelemben elsőként az ókori Athénban jött létre demokratikus rend, melyhez viszont igen kacskaringós út vezetett el, megannyi buktatóval, nem egy véletlennel és némi szerencsével. Vizsgáljuk hát meg létrejöttének érdekes történetét!

Görögország a klasszikus korban – akárcsak a korábbi sötét évszázadokban, valamint a még korábbi ragyogó mükénéi civilizáció időszakában – poliszok, vagyis városállamok mozaikjából tevődött össze. A poliszok egy városból és annak vonzáskörzetéből álltak, például Athén az Attikai-félszigetet foglalta magába. A korszak kezdetén különböző államformák léteztek: a poliszok egy részét – Athént is – arisztokrata tanács irányította, míg Spártát az arisztokrácia soraiból kikerült királyok igazgatták (itt a kettős királyság archaikus intézménye is fennmaradt), s voltak városállamok, ahol egyeduralom, türannisz létezett, melynek élén egyeduralkodó, türannosz állt, az attikai hegyvidék lakossága körében népszerű nemes, Peiszisztratosz pedig elhatározta, hogy ő is türannosz lesz. Párthívei a népgyűlésben – egy állítólagos merényletre hivatkozva – elérték, hogy vezetőjük testőrséget szervezhessen. Az arisztokraták is beleegyeztek a döntésbe, így Peiszisztratosz az orruk előtt szervezte meg magánhadseregét, mellyel Kr. e. 560–561-ben legyőzte az arisztokrata tanács haderejét, és bevezette az egyeduralmat. De okos politikus volt, magát úgy tűntette fel, hogy csak első a szabad polgárok között (mindenki szabad polgár volt, kivéve a rabszolgákat), emellett támogatta a kézműipart, a kereskedelmet, a parasztság nagy részét, szép középületekkel gazdagította Athént, így a polgárok döntő többsége elégedett volt a türannisz államformával.

Hanem aztán Peiszisztratosz is elindult a minden élők útján, s két fia, Hippiasz és Hipparkhosz követte az uralkodói székben, ám csak pozíciót örököltek apjuktól, politikai bölcsességet viszont nem. Emelték az adókat, ráadásul határviszály támadt Athén és Boiótia között, ami háborúhoz vezetett, mely miatt még több teher nehezedett a polgárokra, akik rádöbbentek: igaz, hogy a jó türannoszok élethosszig jól uralkodhatnak, viszont a rossz türannoszok meg élethosszig rosszul vezethetik a poliszt, tehát az egyeduralom nem jó kormányzati forma. Ugyanakkor az arisztokraták uralmából sem kértek, és megszületett a forradalmian új gondolat: maguk a szabad polgárok vezessék Athént, választott vezetők révén. Ám sok víz folyt le Attika folyóin, mire meg is valósult a demokrácia.

Az egyeduralkodók elleni első összeesküvés Kr. e. 514-ben robbant ki, melynek során az összeesküvők végeztek Hipparkhosszal, ám testvére leverte a szervezkedést, a résztvevők közül sokakat kivégeztetett, még több polgárt pedig száműzött, köztük a gazdag és a politikához is jól értő Alkmaiónida nemesi család tagjait. Hippiasz azonban most már látta, hogy vulkán tetején ül, s felkészült az újabb „kitörésre”, ami hamarosan be is következett: a számkivetettek visszatértek, kirobbantottak egy forradalmat, az uralkodó azonban visszaverte a támadást. A száműzöttek belátták, hogy egyedül nem képesek legyőzni a türannoszt, az élükre állt Alkmaiónidák pedig Spártát szemelték ki megnyerhető szövetségesül. Miért? A Peloponnészosz félszigeten fekvő polisz egyrészt nagyon erős hadsereggel rendelkezett, másrészt pedig, mivel Hippiasz éppen legfőbb ellenfelükkel, Argosszal épített ki jó kapcsolatokat, nem jó szemmel néztek Athén uralkodójára. Csak egy kis noszogatás kellett ahhoz, hogy hadba lépjenek ellene. S itt került be a képbe a delphoi Apollón-templom és az ott működő jósda, melynek óriási tekintélye volt a görög világban, még politikai kérdésekben is kikérték a papok tanácsait. Kr. e. 548-ban azonban tűzvész pusztította el a templomot, melynek újjáépítésében nagy szerepet játszottak az Alkmaiónidák, akik most, történetünk idején benyújtották a számlát: segítségért segítséget. Így ezután bármilyen kérdésben kérték ki a spártaiak a jósda tanácsát, az aktuális válaszhoz a papok mindig hozzáfűzték: de emellett űzzék el Athénból Hippiaszt. A noszogatás pedig hatott, Spárta szövetségre lépett az athéni forradalmárokkal, ha nehezen is, de legyőzték a türannoszt, majd a spártaiak hazamasíroztak. Athénban ezt követően hatalmi harc robbant ki az Alkmaiónida Kleiszthenész által vezetett demokraták és az Iszagorasz vezette arisztokraták között. Előbb a spártaiak politikai támogatását élvező arisztokraták álltak nyerésre, száműzték Kleiszthenészt, valamint megannyi hívét, s hozzáláttak az arisztokratikus kormányzat újjáélesztéséhez, ám egy újabb forradalom elsöpörte uralmukat, Kleiszthenész és hívei pedig hazatértek.

A spártaiak azonban nem akartak beletörődni Iszagorasz vereségébe, s Kr. e. 506-ban – magukhoz véve boiótiai és khalkiszi szövetségeseiket – haddal indultak a demokraták ellen. A két spártai király között viszont kirobbant egy vita, mely úgy elmérgesedett, hogy csapataikkal együtt dühösen visszavonultak poliszukba, szövetségeseikre bízva az arisztokraták hatalomra emelését. Az athéni forradalmárok – akik egyedül Hippiasszal sem bírtak – le tudták volna-e győzni ellenségeik egyesült seregét? Nem biztos. Sőt, ahhoz viszont volt erejük, hogy diadalt arassanak a boiótiaiak és a khalkisziak fölött, a spártaiak beleuntak Iszagorasz s párthívei pátyolgatásába, Kleiszthenész vezetésével pedig Athénban megkezdődött a demokratikus államrend kiépítése.

Lajos Mihály