Aknay Tibor: Mint csendes víz

Vasárnap volt, novemberi hajnal.

A fanyar ősz füstös szürke csendje

még bolyongott a csupasz fák között,

s az utcát szelíden belengte

a jó illatú, újszülött remény.

Még aludtunk, nem gondolva rosszal,

és titkos létünk partjai között,

mint csendes víz fodrozódott álmunk.

Szomszédunk – kinek rádiója volt –

kopogott a nagyszoba falán.

Az utcán már vonultak a tankok,

gyermek lelkünk jajjal remegett.

Felnőtté váltunk a pillanattól.

Tudtuk, bevégeztetett.

Talán nem túlzok, amikor azt állítom, hogy 1956-ban volt a magyar nemzet legsötétebb novembere. A gyászos őszi hónap, amikor a szovjet tankok eltiporták a néhány nappal korábban, hatalmas véráldozatok árán kivívott szabadságot. Ma már könnyen beszélünk, hogy nem is volt az semmilyen győzelem, a gonosz birodalma egy pillanatra meghökkent a magyar nemzet bátorságától, de már a következő pillanatban eldőlt, hogy nem lesz itt semmilyen szabadság. Az akkor élt emberek viszont ezt másként gondolták, az elnyomásban, az értelmetlen terrorban átélt tizenhat év után komolyan elhitték, hogy megváltoztathatják a történelem menetét, hogy 1956 novemberére már meg is változtatták.

Amíg Magyarország a frissen kivívott szabadság édes álmát aludta, a birodalom tankjai a valóságot hozták el az országba. A lánctalpak először az utcaköveket tépték fel, az otthonok padlóját, majd a testek következtek, legvégül a lelkek, és valóban bevégeztetett.

Aknay Tibor 1944-ben született, gyerekként élte meg a szabadságharcot, az események mégis olyan mély nyomot hagytak benne, amit e vers is jól mutat. 1956-ban még nem volt internet, sőt tv sem, a rádió nagy kincs volt, az információ életet menthetett. A szomszéd átkopogott, mert hallotta a híreket, de már elkésett, mert a hírek már az utcákról hallatszanak be a lakásba. Nagyon erős a vers két utolsó sora, ahogy a szerző párhuzamot von a Magyarország és Jézus halála között.

Lengyel János