Bakos Kiss Károly: Útlevél
(vers vendégszöveggel)
Az útlevélben nem lakom
A kép se rajt’ nem én vagyok
Ha visszahoz mi el se hajt
A sorompó se végtagom
A pult mögött nem áll az őr
Nem kérdi merre mért megyek
És nem vigyázza puskacsőr
Sem ide-oda léptemet
A négyzetek betétlapok
Aggálya engem nem kerít
Kitölti bár a megszabott
Időhatárt a létem itt
Hogy meddig szól a vízumom
Azt halandó nem éri át
Csak önmagamnak mormolom
Te bolond hány hét a világ
S ahány a hét hát annyi táj
Akár ha el sem mozdulok
Mert szól a szív és szól a száj
De az útlevél nem én vagyok
Jól emlékszem arra, amikor kézhez kaptam az első útlevelemet, még azt a randa vöröset, amelyikben a sarló meg a metal hammer szerepelt. Természetesen első utam Magyarországra vezetett, nem a nyíregyházi vagy a vásárosnaményi piacra, a beregszászi labdarúgócsapattal utaztam egy barátságos meccsre. Ekkor éreztem meg, hogy ennek a kis könyvecskének milyen nagy hatalma van. Számomra a szabadságot jelentette akkor. Úgy néztem rá, mint egy varázskulcsra, amely kinyitotta számomra a világot. Később kézbe vehettem a kéket is, ezzel már távolabbra is elutazhattam, szorgalmasan gyűjtögettem benne a pecséteket. A pecsét nagyon fontos, ezzel bizonyítottam, hogy én itt vagyok és onnét jövök. Velem is megesett az, amit a költő leír a versben: az új útlevélhez gyorsan kellett a fotó, elfelejtettem a borotvát. A határon a magyar egyenruhás félisten kijelentette, a fotón nem én vagyok. Sőt, a nevem sem egyezik, hiszen én Jánosként mutatkoztam be, az útlevélben pedig ott állt világosan, olvashatóan, hogy Iván. Így lett számomra valóság Károly verse: „Az útlevélben nem lakom / A kép se rajt’ nem én vagyok.”
Bakos Kiss Károly Beregújfaluban él, két verseskötete jelent meg korábban. Annak idején a kárpátaljai magyar irodalom legígéretesebb tehetségeként indult, sőt már kiforrott költőként jelentkezett. Éveken át az Együtt folyóirat szerkesztőjeként dolgozott, ismert alakja Beregszásznak. Sajnos egyszer csak elhallgatott, évek óta nem publikál, de a versek, melyeket eddig írt, önmagukért beszélnek. Remélem, hogy Károly barátom újra megtalálja versíró tollát és visszatér a kortárs magyar irodalomba. Neki ehhez nem kell útlevél, még ha nem is lakik benne.
Lengyel János