Bakos Kiss Károly: Útlevél

(vers vendégszöveggel)

Az útlevélben nem lakom

A kép se rajt’ nem én vagyok

Ha visszahoz mi el se hajt

A sorompó se végtagom

A pult mögött nem áll az őr

Nem kérdi merre mért megyek

És nem vigyázza puskacsőr

Sem ide-oda léptemet

A négyzetek betétlapok

Aggálya engem nem kerít

Kitölti bár a megszabott

Időhatárt a létem itt

Hogy meddig szól a vízumom

Azt halandó nem éri át

Csak önmagamnak mormolom

Te bolond hány hét a világ

S ahány a hét hát annyi táj

Akár ha el sem mozdulok

Mert szól a szív és szól a száj

De az útlevél nem én vagyok

Jól emlékszem arra, amikor kézhez kaptam az első útlevelemet, még azt a randa vöröset, amelyikben a sarló meg a metal hammer szerepelt. Természetesen első utam Magyarországra vezetett, nem a nyíregyházi vagy a vásárosnaményi piacra, a beregszászi labdarúgócsapattal utaztam egy barátságos meccsre. Ekkor éreztem meg, hogy ennek a kis könyvecskének milyen nagy hatalma van. Számomra a szabadságot jelentette akkor. Úgy néztem rá, mint egy varázskulcsra, amely kinyitotta számomra a világot. Később kézbe vehettem a kéket is, ezzel már távolabbra is elutazhattam, szorgalmasan gyűjtögettem benne a pecséteket. A pecsét nagyon fontos, ezzel bizonyítottam, hogy én itt vagyok és onnét jövök. Velem is megesett az, amit a költő leír a versben: az új útlevélhez gyorsan kellett a fotó, elfelejtettem a borotvát. A határon a magyar egyenruhás félisten kijelentette, a fotón nem én vagyok. Sőt, a nevem sem egyezik, hiszen én Jánosként mutatkoztam be, az útlevélben pedig ott állt világosan, olvashatóan, hogy Iván. Így lett számomra valóság Károly verse: „Az útlevélben nem lakom / A kép se rajt’ nem én vagyok.”

Bakos Kiss Károly Beregújfaluban él, két verseskötete jelent meg korábban. Annak idején a kárpátaljai magyar irodalom legígéretesebb tehetségeként indult, sőt már kiforrott költőként jelentkezett. Éveken át az Együtt folyóirat szerkesztőjeként dolgozott, ismert alakja Beregszásznak. Sajnos egyszer csak elhallgatott, évek óta nem publikál, de a versek, melyeket eddig írt, önmagukért beszélnek. Remélem, hogy Károly barátom újra megtalálja versíró tollát és visszatér a kortárs magyar irodalomba. Neki ehhez nem kell útlevél, még ha nem is lakik benne.

Lengyel János