Ferenczi Tihamér: Időtlenül
Kiesett
kezemből
az Idő.
Eltört,
szétesett
az óramű.
Kiestem
az Idő
kezéből.
Azóta
időzavarban
létezem.
Nincs
semmi
baj:
irányít
a fény, a csönd,
a zaj.
Így
élek
– időtlenül.
Halálom
óráját mégse
késem le.
Január 27-én érkezett a hír, 83 éves korában elhunyt a legidősebb kárpátaljai szerző, Ferenczi Tihamér. 1941. november 24-én született Badalóban. A középiskolát szülőfalujában fejezte be 1966-ban. 1965 óta publikált. Öt verseskötete jelent meg.
Ferenczi egész életét szülőfalujában töltötte visszavonultan, már-már rejtőzködve, ami főként a veleszületett látáshibának tudható be. Költészetét a tömörség, a sallangmentes, egyszerű közlési forma jellemzi. Verseinek többsége rövid tényközlés, egy gondolatot visz végig, vagy csupán elindít, hogy az olvasó a költő által kijelölt úton jusson el a megvilágosodáshoz. Ferenczit olvasva az egyszerre önmagába zárkózó és a világra rácsodálkozó ember tépelődése, már-már önmarcangolása tárul az olvasó elé.
Az 1990-es évek elején M. Takács Lajos irodalomtörténész megszerkesztette a kárpátaljai magyar irodalommal foglalkozó Vergődő szél című antológiát. Ennek anyaggyűjtése során ismerkedett meg Ferenczivel, az ő közbenjárására Debrecenben megműtötték a szemét. A beavatkozás sikeres volt, a költő látása jelentősen javult. Ez ugyan nem vált sorsfordítóvá a számára, de a változás a verseiben is megmutatkozott. Kinyílt a költő szeme, a szürke, a fekete ezernyi árnyalatának útvesztőjéből kilépve meglátta a világ igazi színeit.
Örök fájdalom maradt számára a társ, a kedves hiánya. Több versében is felbukkan a sosemvolt, a megfoghatatlan, a mindig változó, ám soha el nem halványuló szeretett lény. Szűkszavúságát, félénkségét személyesen is megtapasztalhattam, amikor interjút akartam készíteni vele. A költő minden kérdésemre rövid tőmondatokban válaszolt, de amikor a feleség, a család hiánya került szóba, elhallgatott. Fiatalon ő is volt szerelmes, viszont a betegsége okozta kisebbségi érzet megakadályozta abban, hogy bárkihez is közeledjen, de a vágy, a várakozás örökre megmaradt. Ferenczi számára az írás, a költészet egyfajta menedék volt: egy önmaga alkotta fantáziavilágba költözve írta ki magából keservét. Ennek az apró termetű embernek hatalmas lelke volt, amit egyfelől jól álcázott a külvilág elől, másfelől meg „szemérmetlenül” kitárulkozott előtte.
Isten veled, öreg harcos, te elmentél, de a verseid által mégis itt maradtál közöttünk.
Lengyel János