Eldorádótól Napóleon kincséig: tavak, legendák, leletek

Mind Amerikában, mind Európában találhatók legendás tavak, melyekben a mondák szerint vagy hatalmas értékű kincseket süllyesztettek el, vagy pompás városok merültek a mélyükbe. De van-e alapjuk e legendáknak?

Bármennyi aranyat, ezüstöt, drágakövet zsákmányoltak a konkvisztádorok az Újvilágban, még többre vágytak, s szárnyra kapott körükben a legenda, miszerint valahol Dél-Amerikában található el dorado, vagyis az aranyember városa (a spanyol el dorado kifejezés aranyembert jelent), ahol aranylemezek fedik a házak tetejét, és drágakövekkel díszítik az utcákat. El doradót – nálunk ismertebb nevén Eldorádót – sohasem találták meg, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem létezett. Ám a legendának mégis van valóságalapja. A mai Kolumbia területén élő muisca indiánoknak volt egy szertartásuk, melynek során főpapjuk, aki egyúttal a törzsfőnök is volt, hajnalban tetőtől talpig aranyhomokkal hintette be magát, amit gyantával ragasztott a testéhez, majd a valóban aranyemberként ragyogó főpap/törzsfőnök a kelő nap sugarainál megmerítkezett a számukra szent Guatavita-tóban, egy kihunyt vulkán krátertavában, ott mosva le magáról a port és az azt rögzítő anyagot. Ezt követően pedig smaragdokkal díszített arany nyakékeket, -gyűrűket, -tálakat, -szobrocskákat süllyesztettek a habokba. Miután a konkvisztádorok elfoglalták a területet, hírt vettek a szertartásról, és 1545-ben kísérletet tettek a kincsek megszerzésére. Több száz ember vödrökkel merte kifelé a tó vizét, amitől az három métert apadt, s a szárazra került területen találtak is ötvös-, ipar- és képzőművészeti remekműveket. 1580-ban megpróbálták elvezetni a tó vizét, és rengeteg lelet került elő, az 1800-as években végzett kutatás azonban kudarccal zárult, s csak remélhetjük, hogy a modern kor eszközeit felhasználva sikerül felszínre hozni az értékeket.

S nem ez Latin-Amerika egyetlen, ősi leleteket rejtő tava. Az Andok fennsíkján, az Altiplanón, Peru és Bolívia határán hullámzik a Titicaca-tó. A legendák szerint, amikor a konkvisztádorok elfoglalták az Inka Birodalmat, maguk az inkák süllyesztették belé kincseik egy részét, köztük állítólag egy többtonnás, faragványokkal díszített aranykorongot, hogy azok ne kerüljenek a hódítók kezébe. A közelmúltban végzett víz alatti régészeti kutatások eredményeként aztán – a bolíviai részen – ha nem is inka leleteket, de jóval korábbi, köztük másfélezer éves kőtálakat, arany és ezüst tömjéntartókat, állatfigurákat, kb. 700-800 éves kerámiákat, urnákat emeltek ki a mélyből. Mellettük emberi csontokat is találtak. A Mexikóvárostól száz kilométernyire eső mexikói Nap-tó pedig a mondák szerint az aztékok kincsét rejti, s valóban felszínre hoztak már a medréből tucatnyi réztárgyat, tehát ennek a legendának is van alapja. Itt említhetjük meg, hogy Guatemalában, az Amatitlán-tóban maja leletekre bukkantak: edényekre, szertartásoknál használt füstölőkre, gyümölcsök, fák, állatok, koponyák ábrázolásaival díszített kerámiamaradványokra, maja isteneket, például a termékenység, a nap, a szél, a halál istenét formázó szobrokra, továbbá szobortöredékekre. Valószínűleg éppúgy áldozati felajánlások során kerültek a mélybe, mint a Yucatán-félsziget szent kútjaiba vagy éppen a Guatavita-tóba süllyesztett kincsek.

Most pedig ugorjunk át Európába. Lengyelország északnyugati részén található a Goplo-tó. A néphagyomány szerint réges-régen pompás kőváros állt a partján, mely azonban belesüllyedt a tóba. A víz alatti régészek pedig a múlt században, a parthoz közeli részeken rá is bukkantak két erődített településre, melyek a Kr. e. XIII. és VII. század között virágzó luzsicei – más néven: lausitzi – régészeti kultúrához tartoztak. Miként kerültek a felszín alá? A tó vízszintje ingadozik, így amikor megemelkedett, a településeket ellepték a habok. A feltárásokat követően, az 1980-as évek elején a vízszint csökkent, így az iszappal borított településmaradványok szárazra kerültek. Minden bizonnyal a lengyel nép kialakulása után is egy időben felszínre bukkantak a maradványok, ami alapot teremtett a legenda megszületéséhez. Nyugat-Oroszországban fekszik a Szemljovszkoje-tó, mely a monda szerint Napóleon kincsét rejti. A császár a számára katasztrofális 1812-es hadjárat idején, visszavonulásakor magával hurcolta a Kremlben és moszkvai templomokban hadizsákmányként begyűjtött arany és ezüst értéktárgyakat, drágakövekkel kirakott aranyozott ikonokat, a Kreml tornyairól leszedett aranyozott cári kétfejű sasokat, kincset érő szőrmebundákat, a kincsek nagy részének pedig nyoma veszett. Az említett tóba süllyesztette volna el azokat dühében a császár? A víz vegyelemzésével kimutatták, hogy szokatlanul magas az arany-, ezüst-, réz-, ón- és cinktartalma. Főleg az ezüsttartalom jelentős, noha a geológiai kutatások szerint nincs a közelben ezüstérclelőhely. Viszont a tavat tőzegláp övezi, fenekét pedig 15 méter vastag iszapréteg borítja, mindez pedig megnehezíti a kutatásokat, melyek még nem vezettek eredményre. A tó őrzi titkát.

Lajos Mihály