Összetartozunk!

1920. június 4-én a trianoni kastélyban feldarabolták a történelmi Magyarországot. Területének kétharmadán megosztozott Csehszlovákia, Románia, a Szerb‒Horvát‒Szlovén Királyság (a leendő Jugoszlávia) és Ausztria, sőt egy-egy kis területet még Lengyelországnak és Olaszországnak is odaajándékoztak. S csak a következő évben sikerült a Bethlen-kormány ügyes külpolitikája, valamint a nyugat-magyarországi felkelés révén elérni a soproni és Sopron környéki népszavazást, mely kissé korrigálta a trianoni határokat (illetve későbbi népszavazások eredményeiként még néhány további község is visszakerült Magyarországhoz).

Trianon egyik legnagyobb ellentmondására Charle Tessier francia nemzetgyűlési képviselő hívta fel a figyelmet, aki a francia nemzetgyűlésben, a trianoni békediktátum ratifikálási vitájában a ratifikálás ellen érvelt. Később pedig rámutatott: volt egy soknemzetiségű ország (a történelmi Magyarország), kétségkívül létező, de kezelhető nemzetiségi problémákkal. Most pedig lett több, ugyancsak soknemzetiségű ország, ugyancsak létező nemzetiségi ellentétekkel. Csehszlovákiának a csehek és a szlovákok mellett jelentős magyar, német és ruszin, illetve kicsiny román kisebbsége is lett. Romániát akkor még a mostanitól is több magyar, nagyszámú német, kisszámú ruszin is lakta. Jugoszláviának pedig a délszlávok (szerbek, horvátok, szlovénok, macedónok, bosnyákok) mellett nagyszámú magyar és német lakosa is lett. A népek önrendelkezési jogát kifacsarták, csak a győztesek, illetve az akkori francia és brit vezetés kegyeibe beférkőzött akkori cseh, szlovák, román, szerb, horvát, szlovén vezetők számára tartották érvényesnek, a Magyarországhoz hasonlóan háborús vesztes Ausztriát pedig az Őrvidékkel „kárpótolták”. S magyarok milliói közé húzták meg a magyarokat magyaroktól elválasztó határokat. A Kádár-korszakban pedig a „szocialista testvérek” iránti „testvéri gesztusként” igyekeztek elfeledtetni az anyaországi magyarokkal, hogy Csehszlovákiában, Romániában, Jugoszláviában, a Szovjetunióban is élnek magyarok. Sőt az elnemzetietlenítés politikájának a részeként még őrvidéki nemzettársainkról sem ejtettek szót.

Persze, a rokoni, baráti kapcsolatok eredményeként, illetve a rokoni, baráti kapcsolatokkal nem rendelkező, történelmi ismeretekkel viszont felvértezett anyaországi magyarok történelmi ismeretei révén csak részlegesen „sikerült” kiölni egymáshoz tartozásunk érzését, még ha voltak is, akikkel sikerült elfeledtetni minket. A Fidesz–KDNP kormányok pedig tesznek is azért, hogy a határok fölött átíveljenek a magyar–magyar politikai, gazdasági, kulturális kapcsolatok, nem a határok megszüntetésével, hanem azok légiesítésével. E politika jegyében pedig a Magyar Országgyűlés a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította június 4-ét. Mert mi, magyarok, éljünk bárhol is, lélekben együvé tartozunk. Összeköt minket a nyelvünk annak minden szépségével, elmés nyelvtörőivel, humoros szójátékaival, melyeken csak mi derülünk (vagy aki anyanyelvi szinten megtanul magyarul), hiszen minden nyelv szójátékait csak az adott nyelven lehet megérteni. Összekötnek minket a felvidéki Balassi Bálint, a Mura-vidéki, költő és hadvezér Zrínyi Miklós, a délvidéki Kosztolányi Dezső, az erdélyi Áprily Lajos, a partuimi Ady Endre és Arany János, a leendő trianoni határokon belül született Petőfi Sándor, Tompa Mihály, József Attila, Illyés Gyula – sorolhatnánk… – gyönyörű lírai alkotásai A végek dicséretétől a Szeptember végén át az Ódáig. A felvidéki Jókai Mór és Mikszáth Kálmán, az anyaországi tiszaháti Móricz Zsigmond, a dunántúli Gárdonyi Géza mának és jövőnek üzenő történelmi, illetve elgondolkodtató társadalmi regényei, Mikszáth és a dél-alföldi Móra Ferenc jóízű humorral átszőtt elbeszélései. Ahogy népköltészetünk is mindannyiunk közös kincse. Együvé tartozásunkat zengik harangjaikkal templomaink, ahol magyar hívek magyarul hallgatják magyar lelkészek, plébánosok, parochusok istentiszteleteit, a kis falvaktól a nagyvárosokig. Összetartozásunkat bizonyítja Marosvásárhely és Visk templomerődje, a szegedi és a kassai dóm, a budavári Mátyás-templom és a kolozsvári Farkas utcai református templom, a debreceni nagytemplom és a gyulafehérvári székesegyház. Közös kincseink Barabás Miklós, Paál László, Szinyei Merse Pál, Munkácsy Mihály, Hollósy Simon, Csontváry-Kosztka Tivadar szemet gyönyörködtető és/vagy éppen vallási áhítatot sugárzó festményei, születtek bár alkotóik a történelmi Magyarország más-más vidékein. S mindannyian büszkék lehetünk a magyar vagy részben magyar találmányokra: Eötvös Loránd Eötvös-ingájára, Puskás Tivadar telefonközpontjára és a rádió ősének tekinthető telefonhírmondójára, Galamb József sebességváltójára és a jórészt általa megépített legendás Ford T-modellre, Irinyi biztonsági gyufájára, a számítógép létrehozásában részt vevő Neumann Jánosra, a helikopter kifejlesztésén munkálkodó Asbóth Oszkárra, a rádiócsillagászat egyik úttörőjének számító Bay Zoltánra, a világhódító Rubik-kockát feltaláló Rubik Ernőre. S megemlíthetjük kutatóink, tudósaink hosszú sorát a gyermekágyi láz megelőzésére rájövő Semmelweis Ignáctól a C-vitamint felfedező Szentgyörgyi Albertig.

És összeköt minket közös történelmünk az erdős sztyeppéken való vándorlásunktól, a honfoglaláson (vagy kettős honfoglaláson) s az államalapításon át a két világháborúig, békés építkezéseinkkel és véres harcainkkal. Együvé tartozásunkat jelképezi az ezeréves magyar államiság szimbóluma, a Szent Korona a többi koronázási ékszerrel. Köveikben őrzik közös múltunkat a Felvidék, Erdély, Kárpátalja, a Délvidék, az Őrvidék, az anyaország kastélyai, palotái, várai. És 1052-ben éppúgy Magyarországot, a magyar szabadságot védték Pozsony védői, mint 1456-ban a nándorfehérvári, 1532-ben a kőszegi, 1552-ben a drégelyi, temesvári, egri, 1566-ban a szigetvári és gyulai, 1685–1688-ban a munkácsi, 1848–1849-ben a komáromi hősök. S ugyancsak együvé tartozásunkat jelzik azok a csataterek, ahol magyarok és nemcsak magyarok harcoltak, sebesültek meg, estek el a magyar szabadságért, 1848–1849-ben pedig a függetlenség mellett a demokratikus államrendért is. Mindannyiunk hősei ők, akik Nándorfehérvárnál küzdtek Magyarországért, Európáért, a keresztyén civilizációért. Akik II. Rákóczi Ferenc zászlaja alatt harcoltak Tiszabecsnél, a felvidéki Nagyszombatnál, az erdélyi Zsibónál, vagy épp a Nógrád vármegyei Romhánynál. A ’48-as honvédek, akik a nemzeti és társadalmi szabadságért indultak csatába a délvidéki Szenttamásnál, az erdélyi Csúcsánál, Bethlennél, Piskinél, Segesvárnál, a felvidéki Branyiszkónál és Nagysallónál, a majdani trianoni határokon belülre kerülő Pákozdnál, Hatvannál, Tápióbicskénél, Isaszegnél, a Munkács melletti Podheringnél – és folytathatnánk csatatereink hosszú sorát.

De mit lehet tenni most összetartozásunkért? A Fidesz–KDNP kormányok nagy segítséget nyújtanak a határon túli vállalkozóknak, farmereknek és más mezőgazdasági termelőknek, templomok, iskolák, óvodák, orvosi rendelők újulnak meg, orvosok, nővérek, pedagógusok, köztük óvodapedagógusok, újságírók kapnak évi egyszeri fizetéskiegészítést. Határon túli gyerekek is nyaralnak magyarországi üdülőhelyeken. Anyaországi iskolák, magánszemélyek adományoznak könyveket határon túli iskolai könyvtáraknak. Mindez pedig azt a célt szolgálja, hogy a határok fölött összekapcsolódjanak a magyar kezek. Mert amellett, hogy a külhoni magyarok országaik törvénytisztelő állampolgárai, minden magyart összekapcsolnak kultúránk és történelmünk eltéphetetlen kötelei.

Lajos Mihály