Nyolcvan éve zajlott le a normandiai partraszállás

Az Atlanti fal áttörése

1944. június 6-án, 0 óra 15 perckor brit, kanadai és amerikai ejtőernyősöket szállító repülőgépek tűntek fel Normandia egén, majd a német Atlanti fal erődrendszere mögé érve légideszantosok ugrottak ki belőlük a francia éjszakába. Reggel fél hat után szövetséges hadihajók nyitottak össztüzet a parti acél-beton erődökre, nehéz- és közepes bombázók zúdítottak bombazáport a védőkre. Hamarosan pedig a partokhoz értek az első, katonákat szállító csónakok. Megkezdődött a normandiai partraszállás…

A német hadvezetés évek óta tisztában volt azzal, hogy a nyugati szövetségesek előbb-utóbb partra akarnak majd szállni a nácik által nagyrészt meghódított Európában, ezért az invázió feltartóztatására megépítették a Norvégiától a francia–spanyol határig húzódó erődrendszert, az Atlanti falat. Miként sikerült mégis áttörni?

A szövetséges hadvezetés Normandiát, konkrétan Calvados megye tengerparti részét jelölte ki az invázió helyszíneként, s hogy minimalizálják a veszteségeiket és összezavarják ellenséget, végrehajtottak két elterelő akciót. Délkelet-Angliában furnérlemezekből, illetve felfújható gumialkatrészekből megépített „harckocsikat”, „katonai repülőgépeket”, „katonai tehergépkocsikat” zsúfoltak össze nagy számban, hogy a német felderítőgépek lefényképezhessék azokat, a Wehrmacht vezérkara pedig egy Calais környéki partraszállásra gyanakodjon. Emellett könnyen desifrírozható megtévesztő rádióüzenetekkel egy norvégiai partraszállás gondolatát is elültették német vezetésben, mely így Normandiában legfeljebb egy elterelő hadműveletre számított. 1944 júniusának elején aztán erős vihar támadt a La Manche csatornán, s mivel a német meteorológusok olyan előrejelzéssel álltak elő, hogy a vihar hosszú ideig eltart, a prognózis hamis biztonságérzettel töltötte el a németeket. A brit meteorológusok azonban jobban teljesítettek, és kiszúrták, hogy június 6-án a vihar átmenetileg megcsendesedik, az eső eláll, így mód nyílik a partraszállásra.

Az angol nehézbombázók már a június 5-ről 6-ra virradó éjjel légitámadást hajtottak végre több, ütegekkel felszerelt erődítmény ellen, majd felszálltak az amerikai 101. és 82., illetve a brit 6. légi szállítású hadosztály első egységeit szállító repülőgépek, melyeket még hajnal előtt követett a második hullám. A jelentős veszteségeket okozó heves német légvédelmi tűz, az erős szél és navigációs hibák miatt a földet ért egységek – elsősorban az amerikaiak – igencsak szétszóródtak, időbe telt, mire ütőképes alakulatok gyűltek össze, ám céljaik egy részét így is elérték. A britek és a velük harcoló kanadai ejtőernyősök a Dives folyó kijelölt öt hídja közül négyet felrobbantottak, megakadályozandó, hogy német egységek, főleg a páncélosok kelet felől oldalba kapják az inváziós erőket, emellett elfoglalták az Orne folyó egyik, az előrenyomulás szempontjából fontos hídját, valamint a merville-i ütegállást. Ugyanakkor a Caen-csatorna kijelölt hídjait nem tudták megszállni. Az amerikaiak eközben nagymértékben megrongálták a német katonai kommunikációs hálózatot, bevették a jelentős német helyőrséggel rendelkező fontos közlekedési csomópontot, Sainte-Mére-Église-t, és elfoglalták a Douve folyó La Barquette-i zsilipét, viszont nem tudták megszállni a folyó két kijelölt hídját s néhány, a partra vezető útvonalat.

A szövetséges hajóhad ekkor már közeledett a partok felé. Az Atlanti fal ágyúi 5.35-kor tüzet nyitottak a közeledő flottára, mire a brit és amerikai csatahajók, cirkálók, rombolók elsöprő zárótüzet zúdítottak az ellenséges bunkerekre, illetve az ütegállásokká átalakított, erődített part menti házakra. Ez volt a világháború leghevesebb és legpontosabb tüzérségi előkészítése, egyúttal az egyik legnagyobb tüzérségi párbaja. Ezzel egyidejűleg pedig a szövetséges nehéz- és közepes bombázók is az erődrendszerre zúdították bombáik tömegét. A tengeri és légitámadás erős volt, ám csak részben ért célt. Több hadállás megsemmisült, fegyvereikkel együtt, s hadianyagraktárak is a levegőbe repültek, több acél-beton erődítmény viszont átvészelte a támadást, mivel vastag falakkal rendelkeztek, illetve mert a nyugati részeken csak 40 percig tartott a tüzérségi és a légi előkészítés, melynek fedezete alatt a csapatszállító hajókról a kisebb merülésű csónakokba átszálló gyalogság a part felé hajózott. Keleten viszont, ahová csak egy óra múlva ért el a nyugatról keletre tartó dagály és az azt követő apály, egy órával később vette kezdetét a partraszállás, így a hadihajók tüze és a bombázás is egy órával tovább tartott, s komolyabb eredményeket ért el.

Az öt kijelölt partraszállási hely (nyugatról kelet felé haladva) a Utah-, az Omaha-, a Gold-, a Juno- és a Sword-part volt. Az első kettőn az amerikaiak, a Gold- és a Sword-parton a britek, a Junón pedig a kanadaiak szálltak partra. A gyalogság támogatására kétéltűvé átalakított amerikai Sherman tankokat vetettek be, melyek egy része a szállítóhajókról való leengedés után az erős hullámzásban elsüllyedt, a partot értek közül többet is kilőttek, mások viszont valóban hatékony támogatást nyújtottak. A Utah-parton az erős áramlás a kijelölt területtől másfél kilométerrel délebbre sodorta a partra szállító csónakokat – az amerikaiak legnagyobb szerencséjére. Itt ugyanis a brit nehéz- és az amerikai közepes bombázók, valamint a szövetséges hadihajók komoly károkat okoztak a német állásokban, így az első hullám rohamosztagosai, majd a második hullám katonái és az elsőtől lemaradt, a másodikkal együtt partra evickélő kétéltű Sherman páncélosok egymás után foglalták el az ellenséges harcálláspontokat. Délelőtt már áramlani kezdett a partszakaszra az újabb szállítójárművekkel érkezett katonák, ágyúk, harckocsik és egyéb katonai járművek folyama. Sokkal nehezebb dolguk akadt a támadóknak az Omaha-parton a magas, sziklás partfal, s még inkább a bombázást és a tüzérségi előkészítést komoly károk nélkül átvészelt erődítmények miatt, melyek, illetve egyéb hadállások roppant heves tüzében összeomlott az első roham. A partra szálló egységek 90-96 százalékos veszteségeket szenvedtek. A második, majd a harmadik hullám is nehéz helyzetben találta magát. Ám az ellenséges aknamezőn réseket ütöttek az aknarobbantó Bangalore torpedók, bátor s jó helyzetfelismeréssel rendelkező tisztek, altisztek, sőt közlegények vezetésével pedig újabb és újabb csoportok indítottak mind eredményesebb támadásokat a német állások ellen, melyekre a parthoz közel úszó amerikai csatahajók is folyamatos össztüzet zúdítottak, így roppant nehezen, de az amerikaiak áttörték a védőrendszert. A Utah- és az Omaha-part között magasodó Pointe-du-Hoc sziklafalra telepített erődítményt már hetek óta bombázták a szövetségesek, a partraszállás reggelén pedig a Texas csatahajó lőtte 40 percig azt. Ezt követően értek partot az amerikai ranger kommandósok. A csatornán való átkelés közben átnedvesedett köteleken, ellenséges tűzben, a szikla alatt álló bajtársaik tűzfedezete mellett, nehezen, de megmászták a sziklát, heves harcok árán elfoglalták a lövészárkokat, a géppuskafészkeket és magát az erődítményt, majd a Grand-Camp és Vierville közötti út két oldalán stabil állásokat építettek ki, hogy elvágják az utánpótlástól az Omaha-part védőit.

A Gold-parton alapos munkát végeztek a hajóágyúk és a bombázók, egy vastag falú erődítmény ütege viszont eltalálta az Ajax hadihajót, mely azonban sérülten is folytatta a tüzelést, és megnyerte a lövegek párbaját. A partra szállók a legtöbb helyen hamar teret nyertek, Le Hamelnél azonban a német gyalogos egységek keményen ellenálltak, csak a páncélosok bevetésével tudták legyőzni őket. A délutáni és az esti órákban aztán már sikerült létrehozni egy komoly hídfőállást. A Juno-parton a kanadaiak viszonylag simán partot értek, komoly veszteségeket egyedül a 8. dandár szenvedett el, mert egy német erődítmény tűzgyújtópontjába került. A bunkert azonban végül elfoglalták, miután egy brit romboló a part közvetlen közeléből zúdította rá lövedékeit. A Sword-parton a britek első hullámának egyes helyeken súlyos veszteségeket okoztak a német géppuskások és aknavetősök, a kezdeti nehézségek után viszont az angolok leküzdötték az ellenállást.

A szövetségesek áttörték hát az Atlanti falat, miközben a német vezetés még azon hezitált, hogy ez-e az igazi partraszállás, vagy csak elterelő hadművelet, amikor pedig másnap parancsot adtak a harckocsiegységek bevetésére, már elkéstek. Mind nagyobb nyugati haderők léptek francia földre, a szövetségesek megnyerték a kibontakozódó normandiai csatát, s megnyílt az útjuk Párizs felé…

Lajos Mihály