Juhász Gyula: Magyar táj, magyar ecsettel

2024. június 23., 12:09 , 1215. szám

Kis sömlyék szélin tehenek legelnek,

Fakó sárgák a lompos alkonyatban,
A szürke fűzfák egyre komorabban
Guggolnak a bús víz holt ága mellett.

 

Távolba néznek és a puszta távol
Egy gramofon zenéjét hozza nékik,
Rikácsolón, rekedten iderémlik,
A pocsétában egy vén kácsa gázol.

 

Az alkonyat, a merengő festő fest:
Violára a lemenő felhőket
S a szürke fákra vérző aranyat ken,

 

Majd minden színét a Tiszának adja,
Ragyog, ragyog a búbánat iszapja.
(Magyar táj: így lát mélán egy magyar szem.)

 

 

Vajon ha Juhász Gyula kikelne sírjából és elindulna gyalog a csonkahonban, mit látnának szemei? Hogyan látná a magyar tájat? Mit szólna hozzá? Itt nem is a technikai vívmányokra gondolok, sokkal inkább a történelmi, társadalmi, etnikai és földrajzi változásokra. Oly korban élt a költő, amikor nehéz volt magyarnak lenni. Végignézte, ahogy az ország életerős testét megcsonkítja Trianon metélő kése. Vajon mily sors vár ma a magyarra, felolvad a nyugati sokszínű nihilben, vagy a keleti sáskahad végez velünk?

A „búbánat iszapja” ma is megvan, sőt egyre mélyebb, s bizony életveszélyes az ilyen pakolás, nem gyógyír a fájó sebre, sokkal inkább farkasfogharapás. A tehenek ugyan legelnek a réteken, de már a műhús réme csámcsog az életen. Komor fűzfákból ma sincs hiány, idegenbe készül a magyar fiú és a magyar leány. A távolba mered tekintetük, hol jobb és élhetőbb jövőt sejtenek, ám az egykor boldog tájat éppen elnyeli a keleti fergeteg. A szürke fák ólomtól terhesek, a földre vetik levélruhájukat, láncfűrész zaja hozza el rémálmukat. A „vén kácsa pocsétában gázol”, itt ragadt, nem kell ő már senkinek. Magában azt mondogatja, ki elhagyja hazáját és népét, azt az Isten veri meg.

                Lengyel János