Virányi Sándor háza

Elvesztett Ungvár

Az ungvári Duhnovics utcában jelenleg a nap nagy részében olyan sűrűn parkolnak az autók, hogy azoktól alig látni, milyen szép is valójában. Különösen szembetűnő a mindig virágokkal díszített ház, a Virányi család egykori villája. A bejáratát gyönyörű faajtó díszíti, belül pedig megmaradt a szép falépcső, mely tisztes korára emlékeztetve halkan nyikorog a lábak alatt. Nem meglepő, hiszen a Virányi ház már több mint 110 éves.

Kezdjük ennek az épületnek a történetét azzal, hogy egykor Ungváron élt a Weinberger család. A városban sok ilyen vezetéknevű ember élt, így most Salamon (Shlomo) Weinbergerre koncentrálunk, aki a XIX. században tekintélyes jogász (a maga idejében a helyi jogászok közül elsőként kapott ügyvédi képesítést), a Kereskedelmi és Ipari Bank igazgatóhelyettese, a városi tanács képviselője volt. Ennek az úrnak és feleségének öt gyermeke volt, de most az 1864-ben született legidősebb fiú, Sándor érdekel minket. Milyen kapcsolata van ennek a Weinberger Sándornak a Virányi családdal, amelyről a cikkben szó lesz? Egyszerű: Sándor fiatalon megváltoztatta a vezetéknevét, és Virányi lett: a zsidó vagy szláv vezetéknevek magyarosítása nagyon népszerű volt a XIX. század végén, mert úgy tartották, hogy a magyar vezetéknevű embernek könnyebb karriert építeni az állami közszolgálatban.

Virányi Sándor ügyvéd lett, akárcsak az apja. Később a legnagyobb adófizetők közül automatikusan megválasztott képviselő is (az ilyen képviselőket akkoriban virilistáknak nevezték), vagyis gazdag ember volt. A fiatal Virányi minden évben gyarapította vagyonát, és földterületeket vásárolt fel: volt egy erdeje Sztripán, egy szeszfőzdéje Ungordas faluban (ma Vovkove), egy nagy birtoka és farmja Ungtölgyesen (ma Dubrivka) stb.

Párt távol a várostól, Nagyváradon (napjainkban Románia) talált magának. Sándor 1894-ben feleségül vette Bodor Kornéliát, a Bihar vármegyei (ma Románia) főorvos lányát. Kornélia nagyon aktív nő volt, alapítója és hosszú ideig a vezetője volt a Szeretet Izraelita Jótékonysági Nőegyesületnek. Ez a társaság gondoskodott a szegény helyi családok gyermekeiről, akciókat szervezett, hogy pénzt gyűjtsön ruha- és cipővásárlásra; egy jótékonykodó zsidó étkezdének is segített. A fiatal Virányi házaspár eleinte a Kishíd (Malomosztova) utcában lakott, amely ma a Volosin utca kezdete. 1912-ben pedig az akkori Teleki (ma Duhnovics) utcában építettek saját házat.

A Kárpátaljai Megyei Állami Levéltár állományában őrzik a ház Bodor Kornélia megrendelésére 1911-ben kidolgozott előzetes tervrajzát. A projektet Stern Samu dolgozta ki, aki a főhomlokzat érdekes aszimmetrikus kialakítását javasolta. Később (sajnos nem tudni pontosan, hogy mikor) a villa mögött egy hosszú, az udvarba mélyedő szárnyat építettek. Azonban akkoriban, 1911-ben a tervrajz egy sokkal kisebb épületet irányzott elő. Közvetlenül a bejárati ajtó mögött kis lépcsősor kezdődött, amely tágas előcsarnokba vezetett. Innen egy másik lépcsőn lehetett felmenni a második szintre, valószínűleg a tulajdonosok privát szobáiba. És be lehetett jutni a szalon nagytermébe (ez azt mutatta, hogy Virányiék aktív társasági életet éltek, gyakran fogadtak vendégeket, összejöveteleket, koncerteket rendeztek egy külön erre a célra épített helyiségben), vagy be lehetett menni az épület mélyébe, a tágas ebédlőbe.

A Virányi házaspár négy gyermekkel költözött az új házba: Rózsikával (1895-ben született), Máriával (1896), Erzsébettel (1898) és Györggyel (1904). De az életük az új otthonban szerencsétlenséggel kezdődött. Abban az időben szolgálóként dolgozott a családnál a 15 éves Guna Mariska. A lány ismeretlen okokból elvette Virányi Sándor revolverét, bezárkózott a szobájába, és szíven lőtte magát. Hertz Mór orvos a helyszínre érkezve már csak a halálát konstatálta.

Nyilvánvalóan egy ilyen életkezdés az új házban mélyen érintette tulajdonosait és gyermekeiket, de hamarosan a Virányi lányok már másképp fogták fel a halált, mert eleget láttak belőle. Az tény, hogy az első világháború kezdete után, amikor a Kárpátokban folytak a harci cselekmények, és sok sebesült katona érkezett a városba, a kórházakban nővér- és ápolóhiány alakult ki. A katonaság mindenkit felkért, hogy segítsen, és sok ungvári gyorsított ápolónői tanfolyamot végzett, bekapcsolódva a kórházi munkába.

Virányi Kornélia is elvégzett egy ilyen tanfolyamot, ezek után kötözőpontot szervezett a vasúti pályaudvaron. Az ötlet az volt, hogy tehermentesítsék a kórházakat, és mindjárt az állomáson segítsenek a könnyebb sebesülteken, akik a hátországi egészségügyi létesítményekbe tartottak. Az állomáson az ápolónők kötszert készítettek, megvizsgálták a sebesültet, gyógyszert adtak, stb. Később a katonák itt éjszakázhattak. A háború alatt a helyi sajtó nemegyszer írt a kötözőpont vezetőjének, Virányi Kornéliának az önzetlen munkájáról, aki napokat és éjszakákat töltött kemény munkával. Később Kornéliához csatlakoztak leányai, Rózsika és Erzsike is, akik a kórházakban látták el a sebesülteket, amiért az első világháború végén a Vöröskereszt kitüntetésében részesültek. Amikor a Kárpátokban véget értek a harcok, a Virányi lányok másféle önkéntes segítségnyújtásba kezdtek: jótékonysági szőlőszüretet szerveztek, hogy megkínálják a kórházi ellátásban lévő katonákat, különféle rendezvényeket találtak ki a katonák kikapcsolódására a kórházakban és a laktanyákban. 1918-ban még működött az állomás kötözőpontja. Ekkor kezdtek tömegesen visszatérni a frontról a volt hadifoglyok, így Virányi Kornélia a sajtón keresztül kérte, hogy a városlakók a már kiolvasott újságokat vigyék a pontra, mert ez volt az első, amit a hazafelé tartó katonák kértek.

A város történetének ún. csehszlovák korszakában a család élete nem sokat változott. Kornélia folytatta a Szeretet Jótékonysági Társaság fejlesztését, a gyerekek sikeresen teniszeztek, jól énekeltek és színházi produkciókban vettek részt. Az 1920-as években minden Virányi lány férjhez ment. Az idősebb Rózsika a nagy és jól ismert gelsei Gutmann arisztokrata család tagja lett. A család székhelye a nyugat-magyarországi Gelse község volt, ahonnan a vezetéknevük kiegészítése is származott. Ez a kiegészítés (gelsei) azt jelezte, hogy a családnak nemessége van – 1869-ben Gutmann Henrik szerezte meg. Ennek az úrnak a négy fia 1904-ben bárói címet kapott a királytól. Csak ötödik fiának, Isidornak az ága – aki ekkor már nem élt – nem kapta meg a címet, így gyermekei nem voltak bárók. Épp ennek az ágnak voltak rokoni kapcsolatai Ungvárral, ahol Gutmann Isidor leszármazottai éltek. Többek között a fia, István örökölt apjától egy hajlítottbútor-gyárat, valamint az első városi villanyerőművet, amelyet a gyár bázisán hoztak létre. Ehhez a gelsei Gutmann Istvánhoz ment férjhez Virányi Rózsika, aki 13 évvel volt fiatalabb nála (a második felesége volt).

A második lány, Mária úgyszólván második próbálkozásból ment férjhez. Első választottja a háborúból hazatért fiatal ügyvéd, Perszina Géza volt, aki Budapesten kezdett karriert építeni. 1921-ben a pár megünnepelte eljegyzését, de nem sokkal ezután Géza hirtelen megbetegedett, és néhány héttel később meghalt. Ezt követően Mária feleségül ment egy arisztokrata család képviselőjéhez, amely 1618-ban kapott nemességet. Választottja, Baán Mihály a Szlovák Hitelbank ungvári fiókjának vezetője, a Kereskedelmi Szövetség vezetője volt, aki nagyon aktív szerepet töltött be a város életében. Az 1930-as években, a gazdasági világválság idején a bankrendszer nehéz időket élt át. Csődöt jelentett a Szlovák Hitelbank, amelyet Baán Mihály bátyja irányított Pozsonyban. Ezt követően Mihály egy ideig egy villamos­energia-értékesítéssel foglalkozó részvénytársaság igazgatója lett, de főként a Salamon faluban lévő nagy gazdaságának fejlesztésével foglalkozott.

A harmadik lány, Virányi Erzsébet szintén egy arisztokratához, Strasser Erwinhez ment feleségül. A Magyarországi zsidó és zsidó eredetű családok 3. (Kempelen Béla, Budapest, 1939) című könyv adatai szerint a Strasser Alajos tulajdonában lévő Strasser & König cég Európa-szerte ismert volt. Legfiatalabb fia, Sándor 1908-ban kapott nemesi címet, és Kisbábinak hívták, ami a szlovákiai Nyitra melletti Kisbáb kis falu nevéből származik. Ebben a faluban voltak Sándor nagybirtokai, a temetőben a családi nyughely. Felesége áttért a római katolikus hitre, gyermekeik is római katolikusok voltak, köztük fiuk, Erwin, aki feleségül vette Virányi Erzsébetet. Az esküvő után a pár Budapestre költözött, ahol két fiuk született: Ferenc és György.

Az esküvősorozat után a Virányi család gyönyörű villájában állapodtak meg a tulajdonosok, fiuk, György, két idősebb lányuk és az ő férjeik. Talán ekkor bővítették ki a villát, és egy hosszú szárnyat építettek hozzá, emeletenként külön lakásokkal.

1927-ben furcsa eset történt ebben az épületben, ami majdnem a családfő, Virányi Sándor életébe került. Egy napon az a pletyka terjedt el a városban, hogy Virányi Sándor lelőtte magát. Egyes helyi lapok még az ügyvéd halálát is siettek leközölni, amit a későbbi számokban meg kellett cáfolniuk. De mindenki a maga módján írt az eseményről. A magyar nyelvű Új Közlöny azt írta, hogy Virányi Sándor a közelmúltban súlyos beteg volt, Budapesten kezelik. Amikor az egészsége valamelyest javult, hazatért. De nem lett öngyilkos, figyelmetlenségből lőtte meg magát. A lövés hallatán a családtagok a helyszínre siettek, sürgősen hívták Gaál doktort, aki elsősegélyt nyújtott. Megérkezett Novák doktor is, aki úgy döntött, hogy a seb súlyos, de nem halálos. A Podkarpatské Hlasy cseh nyelvű újság azonban másképp tálalta ezt a történetet: úgymond, a híres helyi gazdag ember, Virányi a vejével, Baán Mihállyal folytatott spekulációk kivizsgálása miatt lőtte mellbe magát.

Ki tudja, melyik verzió volt igaz. Virányi Sándor két évvel az esemény után, 1929. április 22-én halt meg. Az ungvári zsidó temetőben temették el, ahol máig megmaradt a sírja. Shimaként, Shlomo Weinberger fiaként temették el, „dr. Virányi Sándor” megjegyzéssel. A család úgy döntött, hogy nagylelkű adománnyal tiszteleg az elhunyt emléke előtt, 40 ezer koronát adományozva az ungvári zsidó kórház szükségleteire.

Sándor felesége, Virányi Kornélia 1941-ben halt meg. Érdekesség, hogy nem férje mellé, hanem a Kálvária temető református részébe temették (talán még életében hitet váltott). Halála után a gyerekek valószínűleg el akarták hagyni Ungvárt, mert 1942-ben az újságok arról számoltak be, hogy a Virányi család leszármazottai felajánlották a város önkormányzatának, hogy 112 ezer pengőért vásárolják meg a Teleki utca 19. szám alatti családi házukat. A városvezetés bizottságot hozott létre ennek a kérdésnek a tanulmányozására, bár a képviselők részben ellenezték, mert úgy gondolták, hogy a városnak nincs szüksége erre az épületre, ráadásul a költségvetésben nincs pénz egy ilyen vásárlásra. A családtagoknak nem sikerült eladniuk a házat a háború vége előtt, de a családi vállalkozást igen. 1941-ben a Gutmann család állami tulajdonba adta a Kárpáti Erőmű részvénytársaságot, amely a térség jelentős részét ellátta villamos energiával. Említésre érdemes, hogy Gutmannék ezt a lépést időben, közvetlenül a kemény zsidóellenes törvények bevezetése előtt tették meg.

Sajnos nem sikerült kiderítenünk, hogy ezek a törvények és a magyarországi zsidók tömeges gettósítása és deportálása hogyan érintette a Virányi család leszármazottait. Azonban a jelek szerint a státuszuk vagy pénzük révén sikerült elkerülniük a koncentrációs táborokat. A Geni genealógiai elektronikus forrás információkat tartalmaz a Virányi család tagjairól, valamint egy fotót a család bécsi temetkezési helyéről. Abból sikerült megtudni, hogy Virányi legidősebb lánya, Rozsi Gutmann von Gelse 1963-ban, férje, István (a forrásban Stefan Herbert Gutmann von Gelse) pedig még később, 1972-ben meghalt. Két gyermekük született, a forrásokban Charles és Elisabeth de Gelse néven szerepelnek (valamiért nem a valódi Gutmann vezetéknevet használták). Elisabeth volt az, aki az 1990-es évek elején többször is eljött Ungvárra, és meglátogatta a Virányi család házát. A jelenlegi lakók elmondása szerint sajnos nem kérdezték a vendéget a családja történetéről, de emlékeznek arra, hogy nagyon aggódott a bejárati falépcsők állapota miatt, a fatermékek ápolására szolgáló drága szereket hozott, és saját kezével dörzsölte a lépcsőt, mondván, azt ápolni kell.

A második lánynak, Máriának és férjének, Baán Mihálynak a sorsáról már kevesebbet tudni. Az Ungvári Építészeti-Tervezési Iroda (volt BTI) archívuma olyan dokumentumokat tartalmaz, amelyek szerint a Virányi ház 1946-tól Baán Mária és Mihály, Virányi Erzsébet és Gutmann Rózsika (Sztepanova), azaz Virányi három lánya, valamint veje tulajdona volt. 1949-ben azonban más adatok szerepelnek: ezek szerint a ház Gutmann Rozália, Virányi Jurij és Strasser Jelizaveta tulajdona volt. Az első két személy Magyarországon él, Strasser elhunyt, és állítólag csak Baán Mária maradt a házban, akinek a férjét elítélték. „Baán Máriának nincsenek a ház tulajdonjogára vonatkozó megerősítő adatai. Az épület »gazdátlannak« minősül, és a városi tanácsnak kell átadni” – áll a dokumentumokban. Az épület jelenlegi lakói emlékeznek rá, hogy Baán Mihály valóban munkatáborban volt. Amikor visszatért, egy szobát jelöltek ki neki a házban. Egy idő után lehetősége nyílt arra, hogy elhagyja a Szovjetuniót.

A harmadik lány, Strasser Erzsébet sorsa ismeretlen, ahogy az egyetlen fiú, Virányi György sorsa is.

Tetyana Literáti: Pro Zahid/Rehó Viktória