Felvirágzás, idegen megszállás, szabadságharc
A Középbirodalomtól az Újbirodalomig
Nagyszerű vízmérnöki létesítmények, fenséges erődök, ötletes építészeti megoldások, gyönyörű ékszerek, realisztikus fáraószobrok, klasszikusokká vált irodalmi alkotások… Mindezt az Óbirodalom összeomlását követő első átmeneti kor zűrzavarából való kilábalás után, a Kr. e. 1991-ben kezdetét vett egyiptomi Középbirodalom hagyta az utókorra, mely korszak az óegyiptomi civilizáció második felvirágzásaként vonult be a történelembe.
Egyiptomot ekkor már nem Memphiszből, hanem Itj-Tauiból kormányozták, mely város a Nílus-völgytől nyugatra eső Fajjúm-oázis bejáratánál, az oázisban elterülő Moirisz-tóba torkolló Nílus-mellékág, a Bahr Juszuf partján állt, két fáraó, II. Szeszósztrisz és III. Amenemhat pedig nagyszabású vízépítési munkálatokat végeztetett itt. Félkör alakú töltéssel vettek körül egy jókora vizenyős területet, azt lecsapolták, árkok és csatornák kiépítésével pedig megakadályozták az elárasztódását, így több mint 100 négyzetkilométernyi területet tettek alkalmassá a földművelésre. III. Amenemhat a Bahr Juszuf medrét is kitisztíttatta, míg a Moirisz-tavat hatalmas víztározóvá alakíttatta át. Ennek partján építtette fel piramisát, mely különleges kiképzést kapott. Sírkamrája nem a gúla belsejében, hanem alatta helyezkedett el. A piramis felépítése előtt négyszögletes aknát vájtak az alapkőzetbe, azt kaviccsal kibélelték, majd ebbe eresztették bele az egyetlen, hatalmas, sárga kvarcittömbből kifaragott, mintegy 110 tonnás sírkamrát. Ezt a fáraó szarkofágjának a behelyezése után kvarcitlemezekkel zárták le, fölötte két tehermentesítő kamrát alakítottak ki, az alsót vízszintes, a felsőt ék alakban egymásnak támasztott mészkő lapokkal fedték be, majd a felső fölött még egy falazott téglaívet is megépítettek, hogy még jobban fenntartsák a gúla óriási súlyát. A piramis mellett pedig egy pompás épületet emeltek. Északi és déli falában hat-hat kapu nyílt. Belül oszlopcsarnokok sokasága, 1 500 terem, 27, oszlopsorokkal övezett udvar sorakozott, annyi udvar, ahány nomosza (tartománya) volt Egyiptomnak. Az ókori görög és római történetírók elragadtatással írtak az épület szépségéről, ám később, sajnos, kőbányának használták azt, s mára csak egy nagy kiterjedésű rommező maradt belőle. Így a történészek véleménye megoszlik abban, hogy III. Amenemhat különleges kialakítású halotti temploma vagy a palotája, vagy egy közigazgatási épület volt-e.
Teljesen más jellegű, de szintén pompás építmények sorakoztak a Nílus mentén Dél-Egyiptomban, valamint a mai Észak-Szudán területén elhelyezkedő Núbiában. Ide az Óbirodalom bukása után új népesség költözött, mely sokkal ellenségesebben viszonyult Egyiptomhoz, a fáraók pedig lerohanták, s a harmadik zuhatagtól délre eső területig meghódították ezt az országot. Majd a felkelések leverése, illetve egy délről vérható támadás kivédése végett hatalmas erődök láncolatát építették fel, mely erődítmények falsíkjaiból szabályos térközönként bástyák emelkedtek ki, hogy azok lőréseiből az íjászok oldalról is nyílzáport zúdíthassanak az ostromlókra. Núbiából arany, réz, gránit, diorit, ametiszt áramlott Egyiptomba. A Sínai-félsziget rézbányái szintén a fáraók ellenőrzése alatt álltak. Kiterjedt tengeri kereskedelmi hálózat is szövődött Egyiptom és más területek között. Ciprusról rezet és bronzot, a mai Szomália területén fekvő Puntból tömjént, a föníciai Bübloszból libanoni cédrusfát importáltak, emellett az addig csak papirusznádból készült hajókat használó egyiptomiak főleg a bübloszi hajóácsoktól sajátították el a sokkal jobb tengerjáró képességű fahajók építésének a tudományát, ugyanakkor sok egyiptomi terméket szállítottak a föníciai városállamba, mely kulturális téren egyiptomizálódott. Nagyarányú árucsere zajlott a fáraók országa és a minószi Kréta között is, sőt az egyiptomi fazekasok a szépen megformázott és festett importált minószi kerámiák stílusában kezdtek alkotni.
A művészetek is felvirágoztak. Realisztikus fáraószobrok születtek, s a kőbe vésett arcvonásokból sugárzik azoknak az uralkodóknak a tettereje, határozottsága, akik ismét naggyá tették Egyiptomot. Az ötvösök keze alól pedig féldrágaköveket – lazúrt, karneolt, ametisztet, földpátot – gyönyörűen megformázott aranykeretekbe foglaló, több színben pompázó hercegnői koronák, nyakékek, melldíszek, karperecek kerültek ki. Sem azelőtt, sem azután nem készültek szebb ékszerek a fáraók földjén. S ugyancsak a Középbirodalom volt az egyiptomi irodalom aranykora.
Ám egyszer minden virágkor véget ér. Kr. e. 1786-tól lassú hanyatlás vette kezdetét, majd jöttek a hükszoszok. Elő-ázsiai sémi bevándorlók voltak, több népből kikerült csoportok, amelyek összefogva a Kr. e. XVII. század első felében Egyiptom nagy részét meghódították, s a Nílus deltájában fekvő fővárosukból, Avariszból kormányozták. Megszállók voltak, ám az ő révükön terjedt el a lótenyésztés, a harci szekér használata, terjedtek el fokozottabban a bronzeszközök, jelent meg a függőleges szövőszék, valamint két hangszer, a lant és a líra. Az ország egyes részein a főhatalmukat elismerő helyi fejedelmek uralkodtak, délen, Théba központtal viszont egy, a hükszoszoknak adót fizető, de félig önálló fejedelemség született, mely később egész Dél-Egyiptomot egyesítette. Thébából indult el a megszállók elleni szabadságharc, amit Szekenenré fejedelem indított el a Kr. e. XVI. században. Ezt fia, Kamosze folytatta, aki előbb Közép-Egyiptomot szabadította fel, majd Avariszt is elfoglalta. Öccse, Jahmesz pedig a maradék megszállt területekről is kiűzte a hükszoszokat, majd a menekülőket üldözve Palesztinában is több győzelmet aratott fölöttük, s végleg felszámolta a hükszosz veszélyt. Ezután a megszállókkal szövetségre lépett Núbiát is újból meghódította, I. Jahmesz néven Egyiptom fáraója lett, s vele vette kezdetét – Kr. e. 1567-ben – az Újbirodalom.
Lajos Mihály
