Ady Endre: A Duna vallomása
Megtudtam, hogy titkokat rejteget
A mi Dunánk, ez a vén róka,
Mikről talán sohase álmodott
Az ősi barlang-tüzek óta
Ez a közönyös Európa.
Megloptam a vén Iszter titkait,
Titkait az árnyas Dunának.
Magyar földön ravasz a vén kujon,
Hisz látott ő búsabb csodákat.
De akkor pletyka-kedve támadt.
Vallott nekem, nem is tudom, mikor:
Tavasz volt és ő csacska-részeg.
Táncolt, dalolt, kurjongatott, mesélt,
Budapestre fitymálva nézett
S gúnyos nótákat fütyörészett.
Talán Szent Margit híres szigetén
Állott velem részegen szóba.
(Ma is félve kalimpál a szivem
S hajh, már régen késik e nóta.
Ugye, Iszter, vén folyam-róka?)
Nagy-komoly lett akkor a vén Duna.
Torkán hűlt vad, tavaszi kedve.
Olyan volt, mint egy iszákos zseni.
Alig mert nézni a szemembe
S én vallattam keményen, egyre.
»No, vén korhely, láttál egy-két csodát,
Mióta ezt a tájat mossa
Sápadt vized, árnyas, szörnyű vized,
Mely az öreg árnyakat hozza.
Gyónjál nekem, vén falurossza.«
»Mindig ilyen bal volt itt a világ?
Eredendő bűn, lanyha vétek,
Hideglelés, vergődés, könny, aszály?
A Duna-parton sohse éltek
Boldog, erős, kacagó népek?«
S halk mormolással kezdte a mesét
A vén Duna. Igaz az átok,
Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz:
Mióta ő zúgva kivágott,
Boldog népet itt sohse látott.
A Duna-táj bús villámháritó,
Fél-emberek, fél-nemzetecskék
Számára készült szégyen-kaloda.
Ahol a szárnyakat lenyesték
S ahol halottasak az esték.
»Sohse lesz másként, így rendeltetett«,
Mormolta a vén Duna habja.
S boldogtalan kis országok között
Kinyujtózott a vén mihaszna
És elrohant tőlem kacagva.
A magyarok legkedvesebb folyója a Tisza, amely sajnos mára igencsak veszített régi fényéből, vize elapadt, medrének fenekéről egyre több elfeledett történet kerül a felszínre. Hajóroncsok, megunt egyéb közlekedési eszközök, elhasznált háztartási gépek, fel nem robbant bombák, csak éppen a legendás ős, hős Attila sírja nem akar előkerülni. Pedig a legenda azt ígéri, ha bajban lesz az ország, unokája, Csaba királyfa majd a segítségünkre jön a harcias hun lovasaival, a Tejúton keresztül vágtatva. Ehelyett idén a Duna jött el a Kárpát-medencébe, bőszen, dúlva-fúlva rohant át a germán földeken, rengeteg kárt okozva. Ám a magyar ezúttal nem volt rest, nem hallgatott a legújabb kori Pató Pál urakra, sem a gumicsizmás messiásokra, emberek tízezrei mentek ki a gátakra, hogy megfékezzék az őrült folyót. Hiszen hazánk legnagyobb és legbővizűbb folyója mégiscsak a Duna, a jó öreg Danuvius. Az éltető folyam, amelyik emberek százezreinek biztosítja az ivóvizet, a tisztálkodást, a termelést, a teher- és a szabadidő-hajózást, a villamos energiát, a megélhetést. Ám az ember telhetetlen, semmi sem elég neki, űzi, hajtja, kizsákmányolja Európa legnagyobb kincsét, a folyót, amelynek hatására az álmodozó Kossuth Lajos elméjében megszületett a korabeli Európai Unió, a Dunamenti Köztársaság gondolata. Sajnos nem vált valóra Kossuth álma, igaz, 2004-ben még ezt hittük, de hamar egy rémálom kellős közepén találtuk magunkat, s ez egyre mélyebb, egyre gonoszabb.
A Duna, Poszeidón édes ajkú lánya, örömmel segíti Ádám ivadékait, ahol jár, kegyesen osztogatja javait, cserébe magával viszi Európa mocskát, hogy végül atyja honában halmozza fel azt. A Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig tart útja, rajta ezerszer változik, hiszen már a kis óvodás is tudja, kétszer ugyanabba folyóba nem lehet belelépni. Jól tudjuk, József Attilának mit jelentett a Duna, sokszor még ma is látom habjain ringatózni azt a dinnyehéjat. Néhány évvel ezelőtt az Országgyűlés épülete előtt még ott horgonyzott az utolsó monitor, nagy idők részese. Tersánszky Józsi Jenő elkeseredésében az Erzsébet-hídról vetette a Dunába magát, hogy a szirén elragadja testét és az életét, de az megkegyelmezett neki, hiszen már akkor is szükség volt jó írókra. 1944 telén szörnyű katasztrófa történt, mikor sorban dőltek a fagyos vízbe a folyó hídjai, ők nem osztoztak Tersánszky jó szerencséjében. Ugyancsak tragikus eset volt, amikor a Duna keblére ölelte a Hableányt, s legutóbb egy motorcsónak ünneplő utasait. Hallgatagon őrzi a francia lány, Ophélie utolsó óráinak titkát.
A Duna évezredes léte során rengeteget látott, halott, adott és elvett. 2006 körül történt egy eset, amikor egy beregszászi egyetemista, aki írónak képzelte magát, egy éjszaka kiment a Dunához, hogy friss levegőt szívjon. A Szabadság-hídra éppen ekkor akart felsétálni a szirén következő áldozata. Az önjelölt hős akcióba lendült, és többórás beszélgetés során meggyőzte az ugrót, hogy élni mégiscsak érdemes. Hadd várjon még az örökkévalóság sötétsége! Ám a szörny nem felejt, a neki szánt áldozatot mindig megköveteli. Átka máig kísérti és kíséri a Vérke-partján született tollforgatót.
Ady Endre sosem volt öngyilkos alkat, azaz nem az a drasztikus fajta. Ő elnyújtotta a folyamatot, fokozatosan ölte meg magát, és egyúttal a benne lakó lírát is. Látnoki képességével számos dolgot megjósolt, csak a kortársak mégsem figyeltek rá. A trójai Kasszandrához hasonlóan, az ő szavait sem hallotta meg Csák Máté népe, ha volt is néhány, kinek derengett valami, inkább Adyban látták meg a történések okát. A történelemben mindig jaj volt a rossz hír hozójának.
Remélem, a mi nemzedékünk, meghallja, megérti az intő szót, ami értünk mondatott ki, nem ellenünk.
Lengyel János