A városi közvágóhíd története

Elvesztett Ungvár

Az ungvári ún. „új negyed” városrész lakói valószínűleg még emlékeznek arra az émelyítő, kellemetlen szagra, amely időről időre a helyi húsfeldolgozó üzem területéről áradt. Olyankor a környező házakban szorosan bezárták az ablakokat, az erkélyekről pedig sietve bevitték a kimosott ruhát, mert úgy tűnt, mindent átjár a szag. A Hrusevszkij, Kapos és Pohorelov utca közötti egykori húsfeldolgozó területén ma már nyoma sem maradt az egykor, 1927-ben egész Csehszlovákia legmodernebbnek nevezett vállalkozásának. Idézzük fel az épület történetét.

A „húsfeldolgozó üzem” szót mifelénk nem használták. Azt a helyet, ahol a jószágot levágták és az elsődleges húsfeldolgozást végezték, egyszerűen vágóhídnak (csehül jatky) nevezték. A Kapos utca végén található vállalat a város történetének harmadik vágóhídja volt: az első körülbelül a jelenlegi SZBU épületének helyén állt a mai Dovzsenko utcában, a másik a jelenlegi Mitna és Szobránc utcák sarkán. Ezeken a vágóhidakon csak lovat és szarvasmarhát vágtak, sertést a magánházaik udvarán vághattak a tulajdonosaik. A higiéniai és egészségügyi előírások azonban változtak az idők során. 1908-ban az Osztrák–Magyar Monarchiában elfogadtak egy törvényt, amely szerint szarvasmarhát, lovat, sertést és kecskét csak vágóhidakon lehetett levágni.

A városi vágóhíd állapota akkoriban nagyon rossz volt. Nem sokat változott a helyzet az 1913-as terjeszkedés után sem, amikor is sertésvágási helyiségekkel és kóser vágóhíddal bővült, ahol egy zsidó hentes dolgozott. Az első világháború után, amikor Ungvár a csehszlovák Pidkarpatszka Rusz fővárosa lett, és megkezdődött a Kis-Galagó tervezése, a helyi hatóságok komolyan fontolgatták, hogy a koszos és büdös létesítményt elköltöztetik a leendő közigazgatási körzetből.

Az új, modern vágóhíd építésének fő kezdeményezője Jan Hrbek, a város akkori kormánybiztosa – Ungvárnak nem választott, hanem a hatóságok által kinevezett polgármestere – volt. Ő sokat tett azért, hogy ez a létesítmény felépüljön a városban. De ahogy a népi bölcsesség mondja, azt a lovat ütik, amelyik húz, így Hrbek nevét hosszú éveken át emlegették, ha az új vágóhídon valami elromlott. De kezdjük azzal, hogy 1923-ban a Szlovák Hitelbank ösztönözte a várost a változásra, felajánlva egy nagyvállalat felépítését vágóhíddal, hús- és csontfeldolgozó üzemmel, konzervgyárral. A bank úgy vélte, hogy a vállalkozás telephelye jövedelmező lenne, mert a tevékenységéhez szükséges alapanyagot Romániából lehetne beszerezni, ahol olcsóbb volt. A város, miután mérlegelte a kilátásokat, úgy döntött, hogy megépíti a vágóhidat. A lapok akkoriban azt írták, hogy az új vállalat nagyszámú munkahelyet biztosít, és jövedelmező vállalkozást tesz lehetővé, amely Ungvárt gazdagíthatja.

A finanszírozási források felkutatásával egy időben kezdtek helyet keresni az új vágóhíd építésére. A város eleinte saját telkét akarta felhasználni a Piac vagy a Széna téren, ahol már régóta árultak marhát, szénát, tűzifát stb. Ha ezek a tervek megvalósultak volna, Ungváron a Hmelnickij téren most a körforgalmi csomópont és a 16 szintes toronyház helyett egy nagy bekerített vállalat lenne. Szerencsére az 1920-as évek elején a városi hatóságok is rájöttek, hogy nem célszerű a lakónegyedhez ilyen közel vágóhidakat építeni, azon a helyen, amelyet később a Kis-Galagó negyeddel új híd kötne össze. Így 1925 szeptemberében a város vásárolt 9 hektárnyi területet a Kapos utca végén (történelmileg ezt a területet papmezőnek hívták, mert a római katolikus egyház tulajdona volt), hogy a közelben vágóhidat és piacot építsenek.

Időközben állami forrásból és bankhitelből (eleinte 4 millió cseh koronából tervezték a vágóhíd megépítését) sikerült előteremteni a szükséges összeget, és a város megrendelte a vállalat részletes tervét – a vágóhídhoz szükséges belső elrendezéssel – a Škoda cégtől. 1925 decemberében Prágából hatalmas doboz érkezett Ungvárra. A leendő vágóhíd részletes terveinek és műszaki rajzainak mappáit tartalmazta. Ezek alapján építési és burkolási munkálatokra írt ki pályázatot a város.

1926 januárjában az Új Közlöny című helyi magyar nyelvű újság azt írta, hogy a leendő vállalat 16 épületben fog majd működni, ebből kettő – az iroda- és a lakóépület – kétszintes lesz. Az üzem világítását és egyéb szükséges áramellátását saját erőműve fogja biztosítani, így a vágóhíd független lesz a városi villanyerőműtől, bár szükség esetén rá tud kapcsolódni a hálózatra. A csatornák a folyóba vezetik a szennyvizet, így a lakóknak nem kell aggódniuk a rothadó hulladéktól és a vér levegőt szennyező szagától.

1926 februárjában a város kiírta a pályázatot. Az összes építési munkára 11 cég nyújtott be pályázatot, 35 cég ajánlotta fel részmunka elvégzését és gépek értékesítését. A jelentkezők között 16 ungvári iparos volt. Tavasz végén, nyár elején az építkezésre tervezett helyszínt előkészítették a munkák megkezdéséhez. És már június 27-én, a zuhogó esőben kisszámú helyi lakos érdeklődése mellett a tisztviselők ünnepélyesen elhelyezték a leendő objektum alapkövét. Az ünnepségre eljött Jakubek Emil, a Škoda gyár szakembere is, aki a vágóhíd építésének és berendezésének terveit dolgozta ki. Egy helyi lapnak elmondta, hogy a vállalat terveit a húsfogyasztási adatok és a város igényei alapján készítette el.

Emlékeznek, cikkünk elején arról volt szó, hogy az új vágóhidakat olyan nagyvállalatként képzelték el, amely nemcsak a várost látta volna el, hanem Romániában is vásárolt volna állatállományt, a kész húst pedig exportálta volna. Az új épület építésekor ezeket a terveket mint gazdaságilag veszteségeseket elvetették, bár a Škoda gyár úgy dolgozta ki a projektet, hogy szükség esetén a vállalkozás bővítésével a további helyiségeket könnyen hozzá lehetett volna építeni a vágóhídhoz. A projekt szerzője, Jakubek Emil a helyi sajtónak elmondta, hogy a technológia és a higiéniai módszerek minden vívmányával ellátott ungvári vágóhíd lesz a legkorszerűbb Csehszlovákiában. A teljes vágási folyamat egy fedél alatt zajlik majd, bár a kóser vágóhídnak külön helyiséget is terveztek.

Az állatokat a főbejárathoz kellett bevezetni, mérlegen lemérni és a vágóhídra szállítani. A vágás, a belsőségek eltávolítása és a darabolás után a húst egy előhűtésre szolgáló helyiségbe, majd egy hűtőkamrába kellett szállítani, ahonnan a hasított jószágtesteket vagy azok részeit kiadták a henteseknek. Jakubek Emil biztosította, hogy a Škoda gyár a legmodernebb berendezésekkel és gépekkel látja el a vágóhidat az állatok méréséhez, darabolásához, perzseléséhez és forrázásához, az állatok belső szerveinek mosásához, a levegő hűtéséhez és a víz melegítéséhez.

A vágóhíd építése rohamos ütemben zajlott. A „Koráb és Železný” vállalat építette a főépületeket, A. Schultz mérnök volt a felelős a kazánházakért és a nagy kéményért, Hámos Lajos helyi mérnök végezte a csatornázást, a helyi Kozár Lajos cége végezte a lakatosmunkát, valamint a Duplex Prismat, Skloželezobeton és Radebaule cégek vállalatai gyártották a bazaltszerű padlókat a helyiségekben.

A vágóhíd ünnepélyes megnyitására 1927 augusztusában került sor. Aznap már kora reggeltől gépkocsik haladtak a vágóhíd felé a Kapos utcán, amelyet erre az alkalomra tisztára söpörtek és fellocsoltak. Az épületet zászlók díszítették, az udvaron tömeg gyűlt össze. Délelőtt 10 órakor ünnepélyes ceremónia kezdődött az épület aulájában: ott leleplezték a márvány emléktáblát, majd átvágták a piros szalagot a vágóterem bejáratánál. A jelenlévőknek bemutatták a vágóhíd összes részlegét, részletesen ismertetve azok rendeltetését.

Az új vágóhíd munkájának megkezdése után hiányosságokat fedeztek fel, így 1928-ban a város képviselői számos találkozót tartottak, hogy megvitassák az új vállalat tevékenységét. Azt mondták: a mészárszék mérete túl nagy volt a város számára (talán a bővülésben bíztak); a tervezett 4 millió cseh korona helyett 7 milliót költöttek építkezésre; a hús 10%-kal drágult a vágóhíd megnyitása után; a kút vize túl vasas, tönkreteszi a kazánház csöveit és berendezéseit; a Škoda-gyár állítólag becsapta a várost, mivel régi kazánházi berendezéseket és elavult gépeket adott el; az állatok levágására szolgáló karámok túl kicsik lettek, és az állatok nem férnek el bennük. Ebben a kritikában volt valami igazság, mert néhány évvel az indulás után, 1930-ban az egyik kazánt cserélni kellett, 1931-ben egy viharban a széllökés letépte a tetőburkolat egy részét, illetve 60 méter hosszan ledöntötte a vágóhíd téglakerítését. 1936-ban a helyi sajtó az alappal kapcsolatos problémákról írt, amely mállani kezdett.

A vállalat munkájának mértékét tekintve az 1930-as évben 13 173 lovat és szarvasmarhát, valamint 1131 sertést dolgoztak fel a vágóhídon. Az Új Közlöny egyik cikkében leközölte, hogyan történt mindez: a vágási folyamat Csehszlovákia legmodernebb vágóhídján ugyanolyan egyszerűen és kegyetlenül zajlott, mint korábban. Egy erős fiatalember egy nagy kalapáccsal erős csapást mért az állat koponyájára a szarvai vagy a fülei között. Egy másik alkalmazott a kóser vágást végezte úgy, hogy elvágta az állat torkát. Mindkét esetben felvágták a leölt állatot, hogy az állategészségügyi tiszt megvizsgálhassa a tüdejét, és megbizonyosodjon arról, hogy az állat egészséges, a hús pedig fogyasztásra alkalmas. Ezután a leölt állatokat feldolgozták és a hűtőkamrába szállították, amely több mint 15 000 kilogramm hús befogadására volt alkalmas.

A vágóhíd kihasználatlan helyiségeit mindig is kapacitásbővítésre tervezték felhasználni. Az 1930-as években a vállalat bázisán margaringyárat akartak nyitni, majd 1941-ben nyitottak egy húskonzervet készítő üzemet. Ezzel egy időben az ungvári vágóhíd húsát Németországba és Olaszországba kezdték exportálni.

A második világháború után a szovjet hatóságok államosították a vállalatot, amelyet húsfeldolgozó üzemmé alakítottak át. Amíg korábban a vágóhíd a város szélén működött anélkül, hogy a szaga zavarta volna a városlakókat, akkor a szovjet időszakban évről évre egyre több lakóépület nőtt a húsfeldolgozó üzem körül. Később a vállalat hosszú ideig nem működött, majd 2015-ben megkezdődött az akkor már 88 éves épületek bontása. Egyelőre nem tudni, mi lesz az egykori vágóhíd helyén.

A vágóhíd teljes komplexumából csak két épület maradt meg: a cég vezetőinek egykori lakóhelye és az adminisztratív épület.

Tetyana Literáti: Pro Zahid/Rehó Viktória