Fosztogatók, kereskedők, hódítók, királyok

A viking korszak

Az Úr 793. esztendejében északkelet felől érkező, gyors, kitűnő tengerjáró képességű, alacsony merülésű vitorlás-evezős hajók tűntek fel Kelet-Anglia partjainál. Sisakot, bőr-vagy sodronypáncélt, pajzsot viselő, karddal, harci szekercével felfegyverzett harcosok szálltak ki belőlük, megrohanva a part menti településeket, majd zsákmányt szerezve visszahajóztak a messzeségbe. Kezdetét vette a vikingek kalandozásainak, hódításainak a kora.

A mai skandináv népek közös felmenői Norvégia, Dánia és Svédország területén éltek. Törzsfőnökök uralma alatt álló parasztok és halászok voltak. Kenyerük kevés termett a zord északi éghajlaton, ahol a gabonájukat gyakran megsemmisítették a kései fagyok, szarvasmarhájuk, juhuk, lovuk viszont volt elég, s halászatból, fóka- és bálnavadászatból pótolták az élelmüket. Magukat vikingeknek nevezték, mely név vagy a vikja (ferdéző, széllel szemben haladó), vagy a vik (öböl, természetes kikötő) kifejezésből származtatható. Nyugat-Európában viszont normannokként, northmenekként, vagyis északi emberekként, míg Kelet-Európában varégokként, ruszokként emlegették őket. Egy részük ugyanis útra kelt északi hazájából, s rablóportyákra, majd hódításokra, illetve kereskedésre adta a fejét. Miért? Az okok sokrétűek. A poligámia miatti túlnépesedés, az erősebb főnökök fegyvereseitől elszenvedett vereség, a vagyonosodás, illetve a termékenyebb délebbi területeken való megtelepedés vágya egyaránt közrejátszott abban, hogy nekivágjanak a tengereknek, sőt a tengerekbe torkolló jelentősebb folyóknak is.

Nyugat- és Dél-Európát a norvégiai, dániai vikingek keresték fel. Először csak fosztogattak, elsődleges célpontjaik pedig a templomok és a kolostorok voltak, hogy megszerezzék azok arany, ezüst kegytárgyait, s a VIII. század végétől kezdve ezrek és ezrek rohanták meg a Brit-szigeteket, a fríz, a frank és a szász földeket, sőt még az Ibériai-félszigetet is. Nagy Károly utolsó éveiben hadihajókat rendelt a birodalma területén a tengerbe ömlő folyókra, hogy felvegyék a harcot a normannokkal, halála és birodalma felosztása után viszont nem egy méltatlan utóda még rá is szabadította őket saját ellenfeleire. A védekezésre is voltak viszont példák, pl. Párizsnál a Szajna-híd íveire vastag falemezeket eresztettek, ha feltűntek a folyón felfelé haladó viking hajók, a hídfőkön pedig őrtornyokat emeltek. A normannok azonban a portyák mellett hódítani is kezdtek, uralmuk alá vonva Észak-Skóciát a környező szigetekkel együtt, valamint Anglia és Írország nagy részét, ahol az angolok és az írek már élet-halál harcot vívtak ellenük. A kontinensen pedig megszerezték Normandiát, mely nevében őrzi emléküket, valamint Dél-Itáliát, s telepesek követték a hódítókat. Néhány nagyobb győzelem – mint Párizs 885–886-os megvédése vagy a Keleti Frank Királyság 891-es diadala – azonban a kontinensen véget vetett a viking betöréseknek, hódításoknak. A Brit-szigetek nehezebben szadultak fel. Nagy Alfréd, Wessex 871-től 899-ig uralkodó királya megállította a normann terjeszkedést, majd a 900-as évek derekára a többi angolszász királyság is visszaszerezte önállóságát. Ám a század végén a vikingek visszatértek, s előbb súlyos adókat préseltek ki az angolokból, majd elfoglalták a szigetországot. Nagy Kanut volt dán herceg pedig 1017-től 1035-ig már egymaga uralkodott királyként Dánián, Norvégián és Anglián. Viszont az utóbbi országában rendezte be udvarát, s keresztény uralkodóként onnan küldött papokat, szerzeteseket másik két országába, serkentve az ottani térítést. Elhunyta után viszont országai különváltak, létrejött az egységes angolszász állam, Norvégia, Dánia pedig betagozódott a keresztény európai monarchiák közé, akárcsak a Normandiai Hercegség vagy a dél-itáliai normann állam, ám mindkét utóbbi helyen a normannok eddigre elfranciásodtak, illetve elolaszosodtak. S bár 1066-ban Fattyú Vilmos, Normandia hercege meghódította Angliát, felvéve Anglia királya címét és a Hódító Vilmos nevet, a kisszámú hódító ott is beolvadt a meghódoltakba.

A svédországi vikingek Kelet-Európa felé tekintgettek. Felhajóztak a Balti-tengerbe ömlő folyókon, majd az alacsony vízválasztókon átvonszolták azokat, s a Dnyeperen, a Volgán lehajózva elérték a Fekete-tengert, illetve a Kaszpi-tengert, kereskedelmi kapcsolatokat építve ki a Bizánci Birodalommal, valamint a Közel-Kelet országaival. Kereskedelmi telepeket is létesítettek, többek között az Ilmeny-tónál, a Dnyepernél, majd a leendő Novgorod és Kijev központtal fejedelemségeket alapítottak, melyek uralmuk alá vonták a környező szláv törzseket. Ám az utóbbiak előkelői a varég fejedelmekkel együtt gazdagodtak, hatalmasodtak, indultak harcba, házasodtak össze. Végül a vikingek beolvadtak a szlávokba, létrejött a X. században kereszténnyé vált Kijevi Rusz, miközben maga Svédország is keresztény királysággá szerveződött. Emellett felfedezőutakat is tettek a vikingek az Atlanti-óceánon, s megtelepedtek a Feröer szigeteken, Izlandon, rövidebb időre Grönlandon, sőt Észak-Amerikában is. Maga a viking korszak viszont a XI. században letűnt a történelem színpadáról.

Lajos Mihály