Dukai Takách Judit: Az én lakhelyem

Egy csendes kalibám itt, hol a szép Rába

A virágos rétek partjait locsolja,

Tőled, szent természet érzése, hiába,

Szívemet semmi tárgy másfelé nem vonja.

Távol a nagyvilág fényes lármájától,

Félrevonva annak csábító gőzétől,

A hízelkedőknek menten csapatjától,

Nyugodtan sok veszély ragadó tőrétől:

Itt élek csendesen és megelégedve;

Nagyravágyás mellem soha nem dagasztja.

Nem ér sem nap, sem éj békételenedve

S panaszokra számat semmi nem fakasztja.

Ha szívemet éri bánat avagy öröm,

Csak némán hullatom keblembe könnyemet,

Kirendelt sorsomat békével eltűröm

S enyhülni érezem mindenkor terhemet.

Kis kertemnek híves árnyú fái alól

Gyönyörködve nézem mint nőnek a plánták;

Százszor jobbízűet eszem én azokból,

Mert tudom, hogy önnön kezeim munkálták.

Óh, mily édes akkor nyugalma lelkemnek,

Ha tisztemből semmit elmúlni nem hagyok;

Kellemes körében kis házinépemnek

Érzem, hogy feleség s édesanya vagyok.

Így élek itt s íme időmet így töltöm,

Kies Paty, tebenned zengem el énekem;

Amit az esztendő ád, rendre elköltöm,

Kevés, de elég az, s minek is több nekem!

Dukai Takách Judit, költői nevén Malvina, tragikusan fiatalon hunyt el tüdővészben, ennek ellenére is jelentős életművet hagyott az utókorra. Birtokos nemesi családban született Dukán 1795-ben és Sopronban hunyt el 1836-ban. Már korán megmutatkozott a költői tehetsége, a kor szellemiségét meghaladva a szülei is buzdították az írásra. Édesanyja halála után, 1811-től Sopronban tanult. Magánúton is bővítette irodalmi ismereteit, a korszak szinte minden jelentősebb magyar írójával levelezett. Néhányukkal személyesen is találkozott. 1814-ben, országos irodalmi körútjuk során, otthonában meglátogatta Döbrentei Gábor és ifj. Wesselényi Miklós. 1815-ben Berzsenyi Dániel verset írt Judithoz, a „magyar Szapphó”-hoz. Az 1817. február 27-én kelt, Kazinczy Ferenchez írt levelében erősen dicsérte a költőnőt. Meg kell említenem, hogy Berzsenyi Dániel felesége, Dukai Takács Zsuzsanna unokanővére volt Juditnak. Nagyra tartotta őt gróf Festetics György, az irodalom jeles pártfogója is, 1817-ben Juditot is meghívta a Keszthelyen megrendezett Helikon Ünnepségekre. Ez volt a kor legnívósabb irodalmi találkozója.

Versei kezdetben kéziratban terjedtek, 1815-től rendszeresen publikált a különböző irodalmi folyóiratokban, mint a Helikon, az Erdélyi Múzeum, az Aurora, az Aspasia, a Hébe. Főként ódákat és elégiákat alkotott. Sajnálatos, hogy napjainkban Dukai Takách Judit is a méltatlanul elfeledett magyar írók közé tartozik, pedig korszakának egyik legjelentősebb alkotója volt. Mindezt nőként vitte végbe, egy olyan időszakban, amelyet abszolút a férfiak uraltak, a nőknek csak a hagyományos társadalmi szerep jutott. Nemhiába írja Berzsenyi Dániel a már említett versében: „Hogy a szelíden érző szépnemet / Letiltva minden főbb pályáiról, / Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta / A férjfitörvény, vajjon jól van-e? / Igen: ha az csak úgy tekintetik, / Mint ösztöninknek szenvedő edénye / S nyers kényeinknek játszó eszköze.”

Akinek felkeltettem az érdeklődését Dukai Takách Judit versei iránt, ajánlom, hogy szerezze be az alábbi kötetet: Az én képem – Dukai Takách Judit válogatott versei. Válogatta és szerkesztette Papp János, Sárvár, 1986. A technika vívmányainak köszönhetően művei már a világhálón is olvashatók.                   

Lengyel János