Vasárnapi üzenet: 2025. november 2.

„Amikor ezeket hallották, haragra gerjedtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene. Ő azonban Szentlélekkel telve az égre függesztette tekintetét, és látta Isten dicsőségét és Jézust, amint Isten jobbja felől áll. Ekkor így szólt: »Íme, látom a megnyílt eget és az Emberfiát, amint Isten jobbja felől áll.« Akkor azok hangosan kiáltoztak, bedugták a fülüket, és egy akarattal rárohantak, azután kiűzték a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk pedig egy Saul nevű ifjú lába elé tették le felsőruháikat. Amikor megkövezték Istvánt, az így imádkozott: »Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!« Azután térdre esett, és hangosan felkiáltott: »Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!« És amikor ezt mondta, meghalt.”         Ap. csel 7, 54–60

A földbe került mag a ma szempontjából veszteség, a jövő szempontjából nyereség. Itt István halála a jelene szempontjából veszteség (mert a prédikációja nem hatott, a gyilkosok indulatukban még inkább egy akaraton lettek, Istvánt kivégezték), de jövője szempontjából hatalmas nyereség.

István számára megnyílt a menny, Jézust látja állni az Atya jobbján (Jézus az első vértanúját állva fogadja). Itt István túllát a felmutatott múlton és a megélt jelenen: feltárult számára a jövő és a menny dicsősége. Erről bizonyságot tesz, mert elmondja a látottakat (ez értelmi tényező a környezet értelmet nélkülöző megnyilvánulásaival szemben). Erre a csak mennyei szempontból beteljesedett (!) szolgálat kinyilatkoztatására történik a kivégzés: Istvánt megkövezik. Az a lelki fejlődés, amikor az örökkévalóság szempontjából tudunk látni. Amikor a mi számunkra egyre inkább a menny világa válik valóságosabbá, mint múltnak a terhe vagy a megélt jelen, illetve a világi megítélés szempontjai. A szolgálat betöltésének a tényét nem ember, hanem a küldő Gazda határozza meg. Példának okáért Pál szolgálatának kezdetén azt írja, hogy sem a kívülállók, de még ő maga sem ítéli meg a szolgálatát, hanem az Úr ítéli meg őt. Szolgálata vége felé, amikor az életéről számot ad, akkor nem az emberi eredményeit mutogatja, hanem a „futásának elvégzését”.

István utolsó megnyilvánulása az ellenségért való imádkozás. Így is beteljesedik Jézus szenvedésmintája. Már felül tudott emelkedni az emberi motivációkon is. A küldetés akkor jó, ha egyre inkább már nem földi motivációk vezérelnek, hanem mennyeiek. Például az a haldokló, akinél több műhibát is elkövettek az orvosok, előbb dühös volt, aztán egyre inkább megnyugodott. Már elhagyta az olyan emberi motivációkat, mint az elégtétel, bosszú, harag stb.

Alig látható az eredmény. Isten gondoskodik olyanról, aki átveszi a bizonyságtétel üzenetét. Erről Ő, és nem mi gondoskodunk. A mi feladatunk a szüntelen és hiteles bizonyságtétel.

Radvánszky Ferenc
eformátus lelkipásztor (szerk.: Tóth János)