Zápszonyban emlékművet avattak a holokauszt áldozatainak

A beregszászi járási Zápszony községben méltóságteljes keretek között avatták fel a holokauszt helyi áldozatainak emlékművét, amely 65 elhurcolt és elpusztított zsidó lakos nevét őrzi. A kőbe vésett nevek nem csupán a múlt tanúi, hanem a jövő üzenetét is hordozzák: csak az emlékezés és a tanulás révén lehet megakadályozni, hogy az emberiség legnagyobb bűnei újra megtörténjenek. 

A megemlékezés a református templomban vette kezdetét, ahol Orosz Zsolt lelkipásztor köszöntötte az egybegyűlteket – nemcsak a helyieket, hanem a megye különböző részeiről és a határon túlról érkezett vendégeket is. Az istentisztelet során Tóth László, a Beregi Egyházmegye esperese Isten irgalmáról és az emberi bűnbánat fontosságáról szólt, kiemelve: csak a hit és az igazságosság vezethet el a békéhez. Zán Fábián Sándor püspök igehirdetésében Saul damaszkuszi megtérésének példáján keresztül hívta fel a figyelmet a lelki megújulás szükségességére: a változás, még ha lassan is, de a közösség megtérésével kezdődik.

Az istentiszteletet végét a gyülekezet női kórusa és fiataljai tették meghitté énekeikkel és verseikkel. A résztvevők ezt követően a gyülekezeti ház elé vonultak, ahol Orosz Zsolt ismertette az emlékműállítás történetét. Mint elmondta, a XX. század első évtizedeiben Zápszony lakosságának mintegy tizede vallotta magát zsidónak. 1944 tavaszán több mint hatvan helybélit zártak a beregszászi téglagyári gettóba, ahonnan koncentrációs táborokba deportálták őket. Közülük 65-en sosem tértek vissza. A református közösség néhány éve fogalmazta meg az emlékezés igényét – az elképzelés pedig a magyar kormány, civil szervezetek és magánszemélyek összefogásával válhatott valóra.

Az eseményen felszólaló Szili Katalin miniszterelnöki főtanácsadó hangsúlyozta: „A tábla, amelyen az ártatlan zsidó emberek nevei szerepelnek, örök figyelmeztetés arra, hova vezethet a gyűlölet és a kirekesztés. Emlékezni kötelesség, felejteni bűn.”

Szavait áthatotta a béke iránti vágy és a történelmi felelősség felismerése. Mint mondta, kevesen gondolták volna, hogy egyszer újra háború árnyékában kell emlékezni Kárpátalján azokra, akik a második világháború idején elpusztultak.

A beszédben a múlt és a jelen tragédiái egybefonódtak: a deportálások idején, 1944 tavaszán a kárpátaljai zsidóság sorsa megpecsételődött – Zápszonyból is elhurcolták azokat, akiket pusztán származásuk miatt bélyegeztek meg. Helyükön némaság és üres házak maradtak. „De a némaság nem lehet örök” – fogalmazott Szili Katalin, hozzátéve: csak az a közösség tud továbblépni, amelyik szembenéz múltjával. A zápszonyi emlékhely így a remény, az együttérzés és a megbékélés jelképévé válik – olyan hellyé, ahová gondolatban mindig vissza lehet térni, valahányszor gyengülni látszik a humanizmus hangja a világban.

A rendezvényen felszólalt Goldberger Tamás, az egyik túlélő leszármazottja, az Egyszer volt beregszászi zsidó polgárok című könyv szerzője. Előadásában részletesen ismertette a zápszonyi zsidóság történetét: a kiegyezés utáni virágzó éveket, a zsinagóga és temető helyét, majd a gettóba hurcolás és deportálás tragédiáját. Hangsúlyozta, hogy a holokauszt nem a haláltáborokban kezdődött, hanem a gyűlöletbeszéddel és a közöny terjedésével. Az emlékezés és a tanítás a legfontosabb fegyver az embertelenség ellen.

Az ünnepségen Márkus József, a helyi iskola diákja Radnóti Miklós Oly korban éltem én e földön… kezdetű versét szavalta el. A falu szülötte, Tóth Mihály – az emlékmű állításának egyik kezdeményezője – személyes visszaemlékezéseiben idézte fel gyermekkori zsidó barátait és a velük együtt töltött időket. Elmondta, hogy az emlékhely ötlete abból a felismerésből született, hogy a község egyik legfontosabb közösségi épülete, a Spiegel család egykori háza is egy zsidó család öröksége. 

A megemlékezés zárásaként a jelenlévők emlékköveket és virágokat helyeztek el a frissen felavatott emlékműnél, majd Tóth László esperes áldást kért a falu lakóira és az elszármazottak életére.

„A némaság nem lehet örök – mert aki emlékezik, az él, és aki él, annak kötelessége emlékezni.”            

DA