Döbrentei Kornél: Magyar Invalidus
Ambrus Sándor: 1848-as huszár
szobrának avatására
Miket művelsz, Föntvaló idomár?
Holott időnk is ketrecedben jár,
kelepce-mélységben tigrissel hál
együvé zártan orrfacsaró szél:
túlnan liliomoktól elalél,
cirkusz-játszma minden országhatár.
Hová, hová ily menetben, huszár,
Te, Anonymus-maszkos Gesztahős,
névtelenséggel jelölt ismerős,
cella-dohhal vonulsz mióta már,
egymagad alakzataként vagy rang,
csizmád ütemre döng: magyar szívhang,
görög versláb repíthetne téged,
talán könnyebb volna ügetésed,
e honban mindig vágtatsz vagy bicegsz,
ide elme kell, s vaskemény bicepsz.
Kiállásod délceg, csákód hetyke,
Isten derűvel csapta fejedbe.
Kivédhetetlen rajtad a mente,
napfonatként, akár ha rádvetne
páncélt, önmagadtól is megmentne,
álmodj, tente, tente baba, tentézz,
mert szemed túlvilágra rettenve
Valakivel csak farkasszemet néz.
Lám a köpeny, mely mindent eltakart,
Titka bugyrában a fölcsatolt kard,
zsinór-bordák közt a jelen tág
távlat, kifakult dögcédulák
nyakbani sora semmit se áhít,
csak megjelöli árvák árváit,
s utódait, se rangjel, se rendjel;
kinek elrendelés az anyaga,
és benső parancs, hogy vívnia kell,
az a póztalan öröklét maga.
Lehetne gyalog-baka vagy huszár,
közteret nem neveznek el róla,
„sej, a lovát kilőtték alóla...”,
de nem renyhült kezében a kantár,
lovát fagy balzsamozta a Donnál.
Katona, hát honnan vándoroltál?
Augsburg, Muhi, Mohács, Majtény, Arad,
tested térkép, a vonal mind varrat,
s új kivérzés, minden seb felfakad,
vasfüggöny, GULÁG, Recsk, orosz hadak,
’56, kötél, majd vidám barakk,
és máig tartó sortüzek, bajtárs,
jobb karodat tépte le a kartács,
hiány torkollik a kemény vállig,
bal kéz kardmarkolatra csírázik,
cselekedhetted volna, hogy elfuss,
nem tetted, ősmagyar invalidus,
vártán állsz, ölik hited, s nem csonkább,
így is épebb vagy, mint Magyarország,
egészebb, mint a „...sok sehonnai...”
válladból nőnek Turul szárnyai.
Voltál, vagy, és leszel, s ez már jellem:
kibírni mindig valakik ellen.
Szabályosan úgy veszel keresztet,
csakazértis-reményt nem ereszted,
Jobbod Szent, Tested Jézus otthona,
légy áldott, honvéd, magyar katona.
Döbrentei Kornél Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, költő, újságíró. Pestszentimrén született 1946. november 3-án.
Kalandos életutat mondhat magának, 1965–66-ban kocsikísérő, segédmunkás, majd raktáros volt, később öt évig tengerészként dolgozott. A Gépjárműközlekedési Technikum elvégzése után, 1974–1976 között, a MÚOSZ Újságíró Iskolájában tanult. Már a tanulmányai alatt különböző üzemi és ágazati lapoknál dolgozott újságíróként egészen 1989-ig. Majd 1990-ben az Ötlet című lap munkatársa volt. 1991-ben végre a szépirodalommal foglalkozhatott, a Hitel című irodalmi folyóirat rovatvezetője és szerkesztője lett
A Magyar Írószövetség tagja, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének választmányi alelnöke, valamint a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Felesége, Petrás Mária népdalénekes ugyancsak Kossuth-díjas.
1967 óta jelennek meg művei. Első kötete, a Skorpió jegyében 1972-ben jelent meg. 1994-ben elnyerte A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikereszjét. 1998-ban pedig megkapta a Balassi Bálint-emlékkardot.
Rendszeresen publikál a Magyar Múzsában, mondhatni állandó szerzőnk. A Magyar Invalidus című jelentős költeményét Pomázon írta 2012 augusztusában. Ez volt a folyóiratunk 3. számának vezérverse 2018-ban.
Döbrentei ebben a művében a mindenkori magyar honvédő katonáknak állít literális emléket, felidézve a magyar nemzet, sikerekben és tragédiákban gazdag történelmét. Megidézi azon hősök szellemét, akik mindenkoron fegyvert ragadtak a haza védelmében, sokszor a legnagyobb kincsüket, az életüket is feláldozva.
Lengyel János
