Rakovszky Zsuzsa: Öregkor
Ezek a mai citromok!
Olyan vastag a héjuk, alig bírok belőlük
egy-két cseppet a teámba facsarni.
Na és te? Le tudod csavarni még
az ásványvizes üvegek kupakját?
Ki tudod nyitni puszta kézzel,
olló nélkül a visszazárható
kávészacskót? Én már az aszpirint is
alig bírom kinyomni
abból a fóliából, vagy miből…
És te le tudod még vágni a körmöd?
Hát jobb kézzel a balról – semmi gond!
Ballal a jobbról – az már nehezebb ügy…
Na és a kád? Ki tudsz jönni a kádból?
Nem könnyen, de láthatod, itt vagyok!
De a memóriám, te jó ég!
Kimegyek a konyhába, és
aztán csak állok, mint egy alvajáró:
Mit is akartam itt? Persze, a kávé…
Én meg – de ezt ne mondd el senkinek! –
múltkor véletlenül a szemetes helyett
a mélyhűtőbe raktam a használt macskaalmot…
Jaj, hogy én miket csinálok, ne tudd meg!
És aludni? Mondd, te jól tudsz aludni?
Mert én csak forgolódom kettőig, háromig…
Altató? Hááát… nagy ritkán egy Xanax.
Nem akarok rászokni. Rászokni? Jaj, eredj már!
Mire bírunk mi még rászokni? És te?
Jól alszol? Én? Én elbóbiskolok
már kilenc körül a tévé előtt,
csak aztán hajnalban… érted, mikor
ki kell mennem, aztán minden hiába:
csak fekszem, és bámulom a plafont,
míg világos nem lesz, és mindenfélék
járnak a fejemben, persze a múltból:
hogyha akkor nem így, ha akkor úgy…
Pedig hát nem mindegy? Amikor így is, úgy is
ez lett volna a vége…
Azt mondogatják, hogy a mi korunkban
minden nap ajándék… Szép kis ajándék!
Mért nem tud inkább valaki
megajándékozni a húszéves önmagammal?
Pár napra legalább? Azt mondod? Tudja isten…
Az embernek akkor is annyiféle
baja volt, csak éppen másmilyenek…
És úgy rémlik, akkor nem tudtam így örülni
minden apróságnak, a havazásnak,
ha süt kicsit a nap, vagy ha kinyílt
az erkélyen a ládában a jácint…
A havazásnak, mondod? De hát nem havazik
ki tudja már, mióta!
Mikor volt utoljára fehér karácsonyunk?
Az angyalok is fáradtak lehetnek,
mint mi: már nem rázzák az égi dunyhát…
Jó, ez igaz. De majd talán jövőre!
Ha megérjük. Na igen, ha megérjük…
Az öregség az ember egyik legnagyobb félelme, olyan állapot, amely az élet velejárója. A kissé cinikus közmondás úgy tartja, az öregség csak a legjobbak kiváltsága, jutalma. De milyen jutalom is az, amikor minden fáj mindenhol, még a puszta lét is a fájdalom lenyomata? Ahogy Rakovszky Zsuzsa felveti: „Azt mondogatják, hogy a mi korunkban / minden nap ajándék… Szép kis ajándék! / Mért nem tud inkább valaki / megajándékozni a húszéves önmagammal?”
Az öregség először észrevétlenül érkezik, mit érkezik, csírái már a csecsemőben megtapadnak és termő táptalajra lelnek. Az idő múlásával egyre csak erősödik az emberben, mint valami invazív, agresszív gomba, behálózza az egész testet. Minden embernél máskor és máshogyan jelentkezik. Vannak olyan szerencsések, akiknél egészen későn, erre mondják, hogy letagadhatna a korából egy évtizedet, mások ezt enélkül is megteszik. Tagadni, tagadni, elfutni a valóság elől, ez az egyik módszer. Akinek pénze van, és megteheti, kés alá fekszik, hogy az orvos, aki ebben az esetben inkább természetellenes sarlatán, újra fiatallá faragja. Mások csendben és büszkén vállalják sorsukat, ahogy mondják, szépen öregszenek, öregségükben is szépek maradnak.
A szépség relatív, de legalább mulandó. Az öregség is lehet pozitív, hiszen tapasztaltabbak, bölcsebbek leszünk. Persze nem mindenki, vannak, akik sosem nőnek fel, hajlott háttal és görbebottal is gyermekek maradnak.
Valamit még biztosan akartam írni, de kiment a fejemből. Miért van a kezemben a teásbögre, hiszen tegnap megint elfelejtettem venni a boltban, pedig sóból már van itthon vagy három kiló? Megvan, a gyümölcs az nagyon fontos, alma vagy körte. No meg a nadrág, hiszen alsógatyában mégsem mehetek a közértbe, be sem engednének. Vajon merre van a kedvenc cipőm? Megint nincs itthon só, pedig a teába nagyon kellene…
Lengyel János
