Az állatok királyának veszélyeztetett populációja

Az ázsiai oroszlán

India címerében a Kr. e. III. században, Asóka indiai király uralkodása alatt felállított Asóka-oszlop teteje is szerepel, melyen egymásnak háttal ül négy oroszlán (a címeren természetesen csak az előre, a jobbra és a balra tekintő állat látható), melyek az erőt, a bátorságot, a bizalmat és a büszkeséget jelképezik. S Indiában valóban élnek oroszlánok, az ázsiai oroszlánok utolsó vadon élő egyedei.

A legújabb vizsgálatok szerint az oroszlánnak két alfaja létezik: az egyikbe sorolják többek között a kelet- és dél-afrikai populációkat, a másikba pedig többek között a Közép-Afrika nyugati és északi részén honos állományokat, valamint az ázsiai (más neveken: perzsa, illetve indiai) oroszlánt. De olyan vélemény is van, mely szerint az ázsiai oroszlán az egykor Észak-Afrikában élő, a vadonból mára eltűnt berber oroszlán Ázsiába vándorolt állománya, bár helyénvalóbb, ha szorosabb rokoni kapcsolatról beszélünk. Az ázsiai oroszlán valószínűleg 186 ezer éve vált külön az afrikaitól, s még a történelmi időkben is hatalmas élőhellyel rendelkezett, Indiától a Közel-Keleten, Kis-Ázsián és a Balkánon át a Kárpát-medencéig, illetve a mai Ukrajna területéig. A 10 ezer éve véget ért eddigi utolsó eljegesedést követő felmelegedés során ugyanis a Balkánon keresztül Közép-Európába is felvándoroltak, s patásokra vadásztak a füves pusztákon. Az Alföldön eddig nyolc ásatási helyszínen találták meg maradványaikat a Kr. e. 3500 és 2000 közötti időszakból, a bronzkor elején azonban az emberi terjeszkedés és tájátalakító tevékenység miatt kiszorultak a Kárpát-medencéből. A Balkánon és Délnyugat-Ázsiában azonban még jó ideig fennmaradtak. S itt juthat eszünkbe az ógörög mitológiában szereplő Héraklész küzdelme a félelmetes nemeai oroszlánnal, melyet a félisteni hérosz megölt. De a Bibliában is olvashatunk oroszlánokról. Az emberfeletti erővel megáldott Sámson meg bírt ölni egy oroszlánt, Dániel prófétát pedig az oroszlánok barlangjában mentette meg az isteni gondviselés. A Közel-Keleten még a Kr. e. I. évezredben is éltek ezek a nagymacskák, majd miután itt kihaltak, már csak Indiában maradtak fenn állományaik, melyek – miután a közel-keleti populációk eltűntek, így megszűnt a génáramlás az afrikai és az ázsiai oroszlánok között – elszigetelten fejlődtek tovább.

A szubkontinensen a XX. század során a túlvadászat és élőhelyük beszűkülése miatt létszámuk drámaian lecsökkent, 1949-re már csak száz példányuk élt, s csupán India északnyugati részén, Gudzsarát államban, az Arab-tengerbe benyúló Szaurástra-félszigeten fekvő, 1400 négyzetkilométer kiterjedésű Gir Nemzeti Parkban maradt fenn az utolsó állományuk. A hathatós állatvédelem eredményeként azonban mára 700–1000 főre nőtt a populációjuk, így a súlyosan veszélyeztetett kategóriából átkerültek a veszélyeztetettbe.     

Megjelenésük meglehetősen különbözik az afrikai oroszlánokétól. Méretük valamivel kisebb, marmagasságuk 90–120 cm, testhosszuk 1,3–1,9 m, tömegük 110–190 kg. Jellegzetes arcberendezésükkel, keskenyebb homlokukkal is eltérnek afrikai rokonaiktól. A hímek sörénye vöröses vagy fekete, de ritkásabb, mint az afrikai oroszláné, így a fülük is látható, ritkán pedig a nőstények is sörényt növesztenek. Szőrük bolyhosabb, illetve világosabb színű, mint az afrikaiaké, könyök- és farkbojtjuk pedig nagyobb, mint rokonaiké. Az újszülöttek bundája sötét foltos, ám hamar kivilágosodik. Nyelvüket hátrafelé hajló, kreatinból álló tüskék, ún. papillák borítják, így bundájukat nyalogatva megtisztítják azt a rárakódott portól, valamint az elhalt szőrszálaktól, így szellősebbé teszik a szőrzetet, javítva testük hőszabályozását, evés közben pedig lemarják a csontokról a kisebb húscafatokat is. Egyik legszembetűnőbb sajátosságuk pedig a hasuk középvonalában húzódó bőrredő. Az afrikaiakhoz hasonlóan társas lények, ám falkáik kisebbek, mivel kisebb növényevőkre vadásznak, így a zsákmányszerzés nem igényli sok támadó együttműködését, emellett pedig élőhelyük viszonylag kicsiny volta is a kisebb falkák létrehozása irányában hat, egyszerűen túl kicsik a falkák vadászterületei. A Gir-erdőben és a környező kisebb füves térségeken vadásznak, éjszaka, illetve az esti és a reggeli órákban, amikor a hőmérséklet alacsonyabb, ami kedvez a nagyobb energiát igénybe vevő vadászatnak. Legfőbb zsákmányállataik különböző patások, mint a csitál szarvasok (más néven axis szarvasok), a szambár szarvasok, a nilgai antilopok, a vaddisznók. Kiszemelt prédájukat lopakodva közelítik meg, majd gyors támadással lerohanják, és – ha sikeres a rohamuk – zsákmányul ejtik azokat, s a Gir-erdő aljnövényzetét is remekül ki tudják használni a patások minél észrevétlenebb megközelítésére, mivel testszínük beolvad a környezetbe.

A sikeres vadvédelem révén élőhelyüket mára túlszaporodták, ezért tervezik, hogy a Gudzsaráttal szomszédos Madhja Prades államban új védett területet alakítanak ki számukra, s ha ilyen vagy még nagyobb ütemben szaporodik az állományuk, bízhatunk benne, hogy a jövőben is fennmaradnak ezek az érdekes nagymacskák.

Lajos Mihály