Kárpátaljai magyar fiatalok, avagy megmaradásunk zálogai

Boldogulás szülőföldön (46. rész)

Cikksorozatunk újabb részében betekintést nyerhetnek a kárpátaljai magyar felsőoktatás kiemelkedő intézményében, a Rákóczi Egyetemen zajló diákélet működésébe. Emellett egy olyan fiatal lánnyal is megismerkedhetnek, akit magával ragadott az általa is megfogalmazott „kárpátaljai életérzés”, ebből kifolyólag magáénak vallja az egység, összefogás és összetartozás érzését. Az életét pedig előretekintve, terveket szőve próbálja megélni a következő mottóval: „A múlt a fejedben, de a jövő a kezedben van.” A Rákóczi Egyetem Hallgatói Önkormányzatának az elnökével készített interjúnkat olvashatják.

– Kérlek, mesélj kicsit magadról!

– Hidi M Petrának hívnak, Nagydobronyban élek és 21 éves vagyok. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetemen vagyok nappali tagozatos hallgató nemzetközi számvitel és adóügy (MSc, mester) szakon, illetve levelező tagozaton a Nyíregyházi Egyetem Gazdálkodás és Menedzsment szakán is tanulok, szóval mondhatni, hogy abszolút a gazdasági élet vonz. Mindig is az az ember voltam, aki szeretett szerves része lenni az őt körülvevő világnak, így már másodikos koromban bekapcsolódtam a hallgatói önkormányzat munkájába. Az akkori elnök felkérésére két évig láttam el a sportügyvivői pozíciót, majd 2024-ben az a megtiszteltetés ért, hogy az akkor még Rákóczi-főiskola hallgatói önkormányzatának (HÖK) én lettem az elnöke egy nagyszerű csapattal a hátam mögött, tehát már második éve vagyok HÖK-elnök, viszont most először egyetemi.

– Mi volt a legfőbb ok – felsorolhatsz többet is –, hogy itthon, Kárpátalján maradtál és helyezkedtél el? Miért marad itthon egy kárpátaljai fiatal, hogyan látod ezt?

– Azt gondolom, hogy aki „kárpátaljainak születik”, mindig lesz benne egy megmagyarázhatatlan érzés ezzel a „földrésszel” kapcsolatban. Ezt nem tudom úgy igazán szavakba önteni, de valahogy itt érzi magát igazán otthon az ember, ez a „kárpátaljai életérzés”, vagyis a közös trauma összehozza az embereket. Én még gólya voltam, amikor kitört a háború, viszont úgy vagyok vele, hogy amíg lehet, addig szeretném a tanulmányaimat itthon folytatni és itt élni/építeni az életemet.

– Kérlek, mondj három olyan dolgot, mondatot, ami meghatározza azt, hogy ki vagy te! Kezdd a legfontosabbal!

– Alapvetően jelentős részét az teszi ki a személyiségemnek, hogy én kárpátaljai vagyok. Talán ezt tenném az első helyre. Bár nem mottók alapján élem az életemet, de ha mégis mondanom kellene egy mondatot, amely alapján próbálok gondolkodni, az az lenne, hogy „The past is in your head, but the future is in your hands”, amelyet össze is kötnék a harmadik dologgal, amely a nagybetűs problémamegoldás. Lehet, hogy szakmai ártalom, de én szeretem a pörgést, a szervezést, így ebből adódóan kialakult a problémamegoldó képességem is.

– Hogyan éled meg kárpátaljai magyarként a mindennapokat ott, ahol élsz?

– Összességében jó megtapasztalni azt, hogy – mint a történelem során mindig – most is megmutatjuk, hogy mi márpedig szívósak vagyunk. Én egy olyan közösség része vagyok, amely a bajban még jobban összezár. Jó látni azt is, hogy a Rákóczi Egyetemen nem áll meg az élet, és ezt nemcsak a tudományos részére értem a dolgoknak, hanem hallgatói szemmel is, hiszen bár nehezített a pálya, de alkalmazkodunk az új „játékszabályokhoz”. Azt tapasztalom, hogy mindenki megpróbálja élni az életét és alkalmazkodni a helyzethez.

– Mit gondolsz, mi, kárpátaljaiak hogyan éljük meg az életünket a szülőföldünkön vagy a nagyvilágban az adott körülmények függvényében?

– Nemrég az interneten szembejött velem egy videó, amiben azt mondták: „Az embert kiveheted Kárpátaljáról, de Kárpátalját az emberből soha.” Szerintem ez tökéletesen összefoglalja az életérzésünket. Mert lehet, hogy valakit a világ másik pontjára sodort az élet, de ez a vidék valahogy örökre benne marad az emberben, a gondolkodásában, a hozzáállásában. Fontosnak tartom kiemelni, hogy akinek sajnos el kellett költözni, és a mindennapjait nem Kárpáltalján éli meg, attól még mindig úgymond igazi kárpátaljai marad. A kötődés nem szűnik meg attól, hogy valaki máshol él. Sőt, sokszor épp távolról válik még tudatosabbá az emberben, honnan jött. Ezt talán mi sem mutatja jobban, mint az, hogy külföldön is keresik egymást a kárpátaljaiak és közösségeket alakítanak. Nemrég például létrejött a Hóvár nevű egyesület is, amelyet kárpátaljaiak alapítottak Magyarországon, hogy ott is megélhessék ezt az életérzést. Ez számomra azt bizonyítja, hogy Kárpátalja nemcsak egy hely a térképen, hanem egy közösség, amely határokon túl is összetart.

– Ezekben az időkben hogyan lehetne itthon tartani a fiatalokat? Milyen új ötletekre volna szükség? Hogyan tud most boldogulni egy fiatal a szülőföldjén?

– Ha új ötletekről beszélünk, szerintem óriási hiányossága Kárpátaljának, hogy itt nincs egy kialakult és átlátható rendszerbe foglalt diákmunka-hálózat, hiszen ott kezdik el építeni a jövőjüket a fiatalok, ahol leginkább reális képet látnak a boldogulásra. Ha lenne egy ilyen kiépített rendszer, már akár fiatalon, a tanulmányok mellett belekóstolhatnának a hallgatók a nagybetűs életbe és a pénzkeresési lehetőségbe, így akkor talán többen tennék le a voksukat a Kárpátalján maradás mellett. Szerintem ez egyfajta perspektívát is adna a munkaadóknak, hiszen a szakképzett vagy épp szakképzésben lévő diákokat tudnának foglalkoztatni, ami befektetés a jövőbe.

– Hogyan látod a közösségépítést a környezetedben? Miért fontos ez, miért van rá szükség?

– A Hallgatói Önkormányzatban számunkra kiemelt cél a közösségépítés, mert azt látjuk, hogy erre ma nagyobb szükség van, mint valaha. A mostani generáció jelentős része a koronavírus időszakában „szocializálódott”, megszokta a bezártságot, a kisebb köröket, az online teret. Éppen ezért nálunk az első lépés az volt, hogy igényt keltsünk a közösségi élmények iránt, most pedig azon dolgozunk, hogy lehetőségeinkhez mérten ezt tartalommal töltsük meg.

Hiszek abban, hogy mindenkiben ott van az igény arra, hogy tartozzon valahová, hogy történjen körülötte valami, és ez nemcsak a szórakozásról szól, hanem élményekről, kapcsolódásról, közös emlékekről. Ebben szerencsések vagyunk, mert az intézmény vezetősége nyitott az ötleteinkre, így például támogatást kaptunk akkor is, amikor elindítottuk a hagyományőrző programsorozatunkat. Ennek lényege, hogy rendezvényeinken hangsúlyt kapjanak a hagyományaink: szüreti időszakban néptánc, szüreti kosár vagy például farsangkor fánksütés. Ezek nemcsak programok, hanem kapaszkodók is az identitásunkhoz. A közösségépítés számomra azért is különösen fontos, mert kárpátaljai közegben élünk. Mi valahogy ösztönösen összezárunk, ha szükség van rá. Szívósak vagyunk, alkalmazkodóak, és talán éppen a körülmények tanítottak meg minket arra, hogy egymásra nagyban számíthatunk. Ez nem csupán az egyetemen látható, hanem a környezetünkben számos egyesület és közösség dolgozik nap mint nap azért, hogy az emberek ne elszigetelten, hanem egymást támogatva éljenek.

– Kárpátalján milyen irányba tart a fiatalok közösségépítése, mennyire vannak bevonva a jövőjüket befolyásoló kis vagy nagy döntésekbe, hogyan kérik ki a véleményüket ezekkel kapcsolatban?

– Ilyen téren – lehet meglepő –, de szerintem több lehetőség van, mint gondolnánk. Én szeretem magunkat úgy is definiálni, mint a „hallgatók hangja”. A HÖK-ösök tagjai az egyetemi szenátusnak, amely az intézményi irányítás fő döntéshozó szerve. Itt szavazati jogunk is van, hiszen mi alkotjuk a 10%-át az összegyűlteknek, vagyis minden egyes döntésben kikérik a véleményünket. Minden évben lezajlik egy hallgatói elégedettségmérés is, melynek során anonim módon fejtheti ki mindenki a véleményét az intézményünkről, elmondhatja meglátásait, és javaslatokat is tehet. Továbbá külön a tanszékek is szoktak hasonlót foganatosítani, és mivel én belátok úgymond a kulisszák mögé, így elmondhatom, hogy ezeket a felméréseket ténylegesen kielemzik. Emellett a HÖK tagja a Magyar Ifjúsági Konferenciának, ahol a tavalyi év folyamán a Nemzeti Ifjúsági Tanáccsal együtt létrehozták és végig is járták a Nemzeti Ifjúsági Stratégiai Roadshow-t, amelynek egyik állomása Beregszász volt. Ez lényegében arról szólt, hogy miközben összerakják az új ifjúsági stratégiát Magyarországon, szeretnék kikérni véleményünket és meglátásainkat is, amire még sosem volt példa ezelőtt. Így most a külhoni régiók fiataljait is bevonták ebbe. Tehát nekem az a véleményem, hogy nálunk épp csak az nem tudja elmondani a véleményét, aki nem akarja.

– Mit jelent az önismeret számodra?

– Számomra az önismeret azt jelenti, hogy próbálok a lehető legjobban tisztában lenni azzal, hogy ki vagyok és mit miért csinálok, illetve hogy időről időre „tükörbe nézek” és levonom a következtetéseket.

– Számodra mit/kit jelent a kereszténység? Mit jelent neked a hit? Ki számodra Isten? A nagy többség számára ki Isten?

– Már kicsi gyerekként találkoztam a vallással, hiszen szüleim sosem titkolták hitüket. A Nagydobronyi Református Egyházközösségnek vagyok a tagja. Isten mindig az életem része volt, megkereszteltek, konfirmáltam. Napjainkban pedig megvan a magam hite, számomra az Istennel való kapcsolatom egy mankó a mindennapokhoz, egy olyan része a napjaimnak, ami mindig az énidőt képezi.

– Te milyen narratívát adnál vagy képzelsz el, amely által a kárpátaljai magyarság továbbra is itthon maradhat, boldogulhat, fejlődhet?

– Nem szeretnék álszent lenni, így az őszinte válaszom, egy szóban összefoglalva: lehetőségek. A fiatalok csak akkor fognak itthon maradni és/vagy hazajönni, ha ki tudnak alakítani és fenntartani egy életszínvonalat. Szerintem jó irányba haladunk ilyen téren, de mindig van mit tenni.

– Mit ajánlanál más fiataloknak? Milyen megoldásokat eszközöljenek, milyen irányba mozduljanak el az itthon boldogulás reményében? Mit tegyenek és mit ne?

Az első és legfontosabb – bármennyire klisének hangzik is – szerintem a tanulás, szakképzés vagy diploma és mindenképpen a nyelvek elsajátítása (ukrán és angol). Van miből választani. Ha nyelvek és sport, akkor a „GENIUS” Jótékonysági Alapítvány, ha szakképzés, akkor a Rákóczi Egyetem Felsőfokú Szakképzési Intézete, ha líceum, akkor a Kárpátaljai Magyar Líceum hálózata, ha felsőoktatás, akkor pedig Rákóczi Egyetem. Mind ingyenesen ad lehetőséget az anyanyelven való tanulásra amellett, hogy próbál felkészíteni az elhelyezkedésre is.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– Egyelőre másfél évre előre tervezek, hiszen vár még rám az alapképzés utolsó éve Nyíregyházán, illetve a mesterképzés befejezése Beregszászban. Utána pedig jöhet az igazi nagybetűs élet és az elhelyezkedés, amelyet biztosan befolyásol majd az is, hogy addig milyen környezeti változások mennek majd végbe.           

B. TH.