Siska Péter: Fantomvégtagok

Az utolsó szó mindig

a testé. Szemhéjak mögött

szétmálló hegyek,

felhők lassú vonulása –

a nap már nem érlel,

csak világít,

akár a fénycső

fölöttem.

Végül minden átesik

a másik oldalra,

és ami van,

múlik, majd visszatér:

egy amputált

végtag fájdalma.

Nincsen halál,

csak másik

álom,

de nem értem,

miért osztódik még

mindig

testemben

az élet.

Tavaly történt, a Magyar Pen Club tisztújító közgyűlésére siettem, talán túlságosan is. Amikor odaértem a Magyar Írószövetség székházához, a bejárati ajtót zárva találtam. Egy magas, szikár férfi sétálgatott az épület előtt. Ismerősnek tűnt, de hirtelen nem ugrott be a neve. Odaléptem hozzá, bemutatkoztam és megkérdeztem, hogy ő is a közgyűlésre jött-e. „Üdvözlöm. Igen, Siska Péter vagyok! Ön pedig a Magyar Múzsa szerkesztője, egyből felismertem.” Hát persze – gondoltam, korábban többször is publikált nálunk. A legújabb számban is benne van egy verse. Úgy látszik, hogy a Pen Club lett a mi közös nevezőnk, mert legközelebb decemberben találkoztunk újra, a szervezet karácsonyi rendezvényén. Most is ott állt a bejárat előtt.

Siska Péter 1984-ben született Nyíregyházán. Ma is ott él. A Miskolci Egyetemen végzett, jelenleg magyar szakos tanárként dolgozik. Publikál többek között a Tiszatáj, a Magyar Múzsa, az Ezredvég, az Ex Symposion, az Opus, a Pannon Tükör c. folyóiratokban, illetve több antológiában. A rend, amiről a tárgyak beszélnek című kötete 2021-ben jelent meg a Parnasszus Kiadónál. A dokk.hu című internetes irodalmi oldal szerkesztője.

Halmai Tamás költő, író a következőket írja róla: „Jellemző Siska Péter olvasmányosan enigmatikus költészetére ez a szabadon szabálytalan kisforma, a tapintatos jambusokkal és olykor váratlan rímekkel megtámogatott, leheletnyi közlésmód. Csak példaképpen néhány szöveghely – jelzendő, hogy e költői univerzumban a testi létezést is szavak biztosítják, s a titkok puszta hangszíne is jelentést bíz az anyagra [...]”

 Olvassák Siska Péter verseit!

Lengyel János