A gáti Veres-kocsma története

A gáti Veres-kocsma másfél évszázadon át a falu, sőt, kiváló elhelyezkedése miatt, Beregszász és Munkács közt félúton fekvén, egész Bereg vármegye egyik fő közösségi tere volt. Jelentőségét meghatározta, hogy a falu a forgalmas Ungvár–Munkács–Beregszász–Nagyszőlős vásár-városvonal mentén feküdt. Gát határáig busszal utazók a mai napig a „Veresig” kérik a jegyet, bár sokan már azt sem tudják, tulajdonképpen mi is az a „Veres”.

Czébely Lajos két mondát is gyűjtött a Veres név eredetével kapcsolatban. Az első így szól: „Réges-régen élt falunkba egy juhászleginy, ő őrizte a falu nyáját. Azt vette észre, hogy esténkint mindig elveszlik egy juha. Egy este kileste, s azt vette észre, hogy a juhokhō odakúszik egy óriáskígyó. Elővett egy bunkósbotot, és agyon akarta ütni. Aztán az állat a juhászra akarta vetni magát. A juhász futni kezdett, migcsak el nem érkezett a Szernye-mocsárig. Ott addig verte a kígyó fejit, míg az szijjel nem loccsant. Ott a sok vír kifojt, és nagy tócsa kerekedett belölle. A közelbe vót egy kocsma, aztán miko reggē a’ zemberek kijöttek, meglátták a sok vért, és elnevezték Veres-kocsmának a kocsmát.” A második pedig így szól: „Egy szép északa a juhászlegén terelte a juhokat a karámba, egyesével számolta űket. A bárányok közzül egy hiányzott. A juhászlegény az’gondolta, hogy a farkas vitte el, ezér nem vót oda. De másnap és azután is elveszlett egy-egy. A juhászlegény gondolt egyet, elment a közeli fára és rámászott. És láss csudát, egy hatalmas kígyó egy bárányt vett el és megette. Erre a juhászlegény leugrott a fáról, és kaszájával egy csapásra levágta a fejit. A kígyó fej nékül támadta a legényt, a mezőn keresztül e legény fējutott az útra. Ott a kígyó kimúlt. A sok vír az út melletti kis fődre fojt. Ezt a hejjet elnevezték Veresnek. Ijen legenda fűződik a Veres-kocsma nevéhez.” Akerman József, kinek családja üzemeltette a kocsmát generációkon keresztül, elmesélte számomra a juhász-legenda általa ismert változatát, melyet nagyapja egyik alkalmazottjától, Lőrincz Kálmántól hallott. E szerint egy gáti juhászt megharapott egy kígyó, melyet nem tudott letépni a lábáról, s addig szaladt, míg a kocsmához nem ért. Itt Ackermann kocsmáros levágta a kígyó fejét, melynek vére az ajtóra loccsant, majd a kocsma falát a hálás gátiak vörösre festették, s így lett a kocsmából Veres-kocsma.

Bodnár Gáspár beregszászi születésű író Passziós Péter című folytatásos novellájában is említést tesz a Veres-kocsmáról, s nevének eredetére is magyarázatot ad benne. Művében a főszereplő egy megnevezetlen városból a másikba utazik, s közben megszáll egy Veres nevet viselő kocsmában. Erről így ír: „Ekkor már elértünk utunk közepére. A »Veres« kocsmába. Mivel hogy veresre van festve ez a kocsma. Azért nevezték így. És arról nevezetes, hogy hát éppen fele útja a városba vezető országútnak.” Bár nincs pontosan megnevezve, hol is található ez a kocsma, a helyi viszonyokat ismerő olvasó könnyen rájön, hogy hősünk a Beregszászt és Munkácsot összekötő országúton halad át.

Mint láthatjuk, a kocsma nevét számos módon próbálják megmagyarázni. A Kárpátaljai Területi Állami Levéltárban azonban őriznek egy iratot, mely fényt vet a Veres név valódi eredetére. E szerint 1784-ben vizsgálat indult a gáti lelkész, Kurmai István ellen. A számunkra releváns vádak a következők: először is, hogy az „emlitett Tiszteletes Praedicator Ur a gáthi embereket vasárnaponként Isteni szolgálat után magával szokta el verboválni, hogy mennyenek a Veres István korcsmájára inya vele együtt”. A második, hogy „Tiszteletes Praedicator Uram hétfő nap midőn a gáthiak Munkácsról haza felé a vásárról jönnek ki szokott volt gyakran Veres korcsmájára menni, és ottan a Veres adosságát az hazafelé jött gáthi emberektöl maga szedi be”. Végül pedig, hogy „az elmúlt 1783dik esztendőben Pünkösd napjára a gáthi curatort, Bakos Pált és Jaró Miklóst borért küldötte Veres István korcsmájára, és ugyan nak hoztak is onnat pénzért negyed fél icze bort”. Ebből kiderül tehát, hogy már 1783-ban állt egy Veres-kocsma Gáton, mely nevét minden bizonnyal tulajdonosáról, Veres Istvánról kapta, s ahová Gát lakosai Munkácsról hazafelé menet betértek.

Az általunk ismert kocsma 1828-ban nyílt meg, százéves jubileumi mulatságát 1928. július 8-án tartotta Ackermann Aladár. Mivel a Munkács felőli elhelyezkedése és neve is egyezik, valószínűnek tartom, hogy a ma ismert kocsma az egykori Veres István kocsmája helyén nyílt meg, s ezért hívták ezt követően is a helyiek Veres-kocsmának, mely hamarosan a Munkács és Beregszász közt utazók kötelező megállóhelyévé vált. Ahogy a Magyarságban olvashatjuk, „valamikor a megyegyűlésre menők, a vásárosok és egyéb uton járók mind megállottak itt legalább egy itóka – szerednyei borra… Olykor-olykor, nem ritkán, nótás nagy mulatozások kerekedtek az egy-itóka borocskából, mert a varázsos erejű szerednyei bor meg már ilyen”. Az Új Idők beszámolója szerint „a negyvenes években a beregmegyei közéletnek és az úri társaság szórakozásának két központja volt: Beregszász és Munkács. A Munkácsra igyekvő báli társaság mindig betért egy kis előmulatságra az úgynevezett »Veres korcsmá«-ba. Ez a kocsma ma is ott áll, ahol állott száz évvel ezelőtt, fele útban Beregszász és Munkács között, s ma is dívik az a több száz éves szokás, hogy az utasember betér oda, megpihentetni kissé lovait és felüdíteni magát néhány pohár borral. Ezt az ősi szokást a báli közönség a negyvenes években is híven megtartotta és olyan nagy számban verődtek össze minden alkalommal a Veres kocsmában, hogy az ott töltött órák a munkácsi táncvigalmak valóságos nyitányaivá nőtték ki magukat. Itt ismerkedtek össze az új bálozók, itt melegedett össze a táncos fiatalság”. A betyárvilág idején a környék betyárjainak egyik kedvenc tartózkodási helye volt a kocsma. Az önreklámhoz jól értő mindenkori kocsmáros gyakran hangoztatta, hogy maga Rózsa Sándor és Angyal Bandi is időnként itt húzta meg magát, mivel a kocsmárosné „takaros volt és ügyesen értett a csendőrök nyelvén”.

A Veres-kocsma eredeti épülete a csehszlovák korszakban. Forrás: Goldberger Tamás: Egyszer volt beregszászi zsidó polgárok

1847 júliusában Petőfi Sándor a mai Kárpátalja területén járt. Ezen hónap 12-én Munkácsról Beregszászba utazott. A helyi emlékezet szerint a költő betért a két város közt félúton fekvő kocsmába is. Annak udvarára kiülvén az aratókat figyelte, s ihletet kapott a Meleg dél van című versének megírásához. Akerman József szerint Petőfi „Munkács felől ment és bement a Veres-kocsmába; nem volt egy garas a zsebében. Mondta, hogy már két napja nem evett. A kocsmárosné megsajnálta és megkínálta egy nagy tányér káposztás bablevessel. Olyan finomat még életében nem evett”. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy valóban megfordult a költőóriás a falu végén lévő kocsmában, mely az átutazóknak kihagyhatatlan állomása volt. Az viszont, hogy két napja nem evett volna, nem teljesen igaz, ugyanis Kerényi Frigyeshez írt levelében megemlíti, hogy Munkácson megebédelt. Ugyanebben a levélben Beregszászról így ír: „Munkácstól egy jó etetés Beregszász. Közönséges mezőváros, van benne gót templom, megyeház és magyar kocsmáros, ami nagy vigasztalás (nem a templom, hanem a magyar kocsmáros), ha az ember három napig csupa zsidó kocsmákban hentergett. Dicsekedés nélkül szólva, a legnagyobb emberbarátok egyike vagyok, s tisztelem, becsülöm a zsidókat, de már a kocsmából csak kikergetném őket a pokolig, mert ami ronda, csak ronda az, hiába!” Lehetséges, hogy az általa említett zsidó kocsmák közé sorolandó a Veres is.

Az 1848–49-es szabadságharc Bereg vármegyei eseményeiben is játszott némi szerepet a kocsma. 1848. október 15-én Freyseysen Gyula százados katonáival a Gát szomszédságában lévő Dercenben szállt meg. Másnap Eötvös Tamásnak szóló levelében így írt: „Én a helység közepén egy tizenhat legényből álló állandó örst rendeltem, mely éjjel-nappal kering; a veres korcsma közelében egy kétlegényböl álló őrszemet, a Dercsényi-féle sírbolt mellett (fent a kerekhegyen) szintén egy legényből álló őrszemet álliték ki. Különben legényeim jó kedvüek, a rosz szállások ellen nem zugolódnak és igen engedelmesek.” A következő év április 19-én egy császári hadtest tört be Magyarországra Galíciából, melyet Martini János őrnagy Podheringnél tervezett megállítani. Ekkor Mandics Pál százados a Voronyecky-féle vadászzászlóalj mintegy 64 katonáját Debrecenbe kísérvén éppen Beregszászban tartózkodott. Az osztrák betörés hírére Podhering felé siettek, s a Veres-kocsmánál találkoztak Koch Mihály főhadnaggyal, ki szerint „kár a legénységet mészárszékre vinni”. Mandics ennek ellenére folytatta útját, s katonáival együtt részt vett április 22-én a győztes podheringi csatában. Mindeközben Bangya János három századával a Veres-kocsmánál vert tábort a csata eredményét kivárandó, s csak egy századot küldött a Podheringnél harcoló honvédek megsegítésére. A harc közben a Beregszász irányából érkező segédcsapatok – amelyek elsősorban népfelkelőkből álltak – a szokatlan ágyúdörgések miatt megálltak a kocsmánál. Amikor azonban értesültek az ellenség meneküléséről, ők is Munkács felé siettek.

Egyébként a boldog békeidők elején – 1869-ben – létrehozott gáti postahivatal egyik kézbesítőköre maga a kocsma volt. Népszerűsége ekkor is töretlen maradt, annak ellenére, hogy az útonállók állandó veszélyt jelentettek a két város közt közlekedők számára. Az ezt megelőző évben például egy átutazó lengyelt raboltak ki és gyilkoltak meg, néhány nappal később pedig magában a kocsmában öltek meg egy gáti juhászt és feleségét, majd kifosztott holttestüket az árokba hajították. 1879 júliusában is egy garázdálkodó rablóbandáról számolnak be a hírek, 1880-ban pedig egy héttagú rablócsapat négy utazóra támadott, egyiküket életveszélyesen megsebesítvén. A probléma oly nagymértékű volt, hogy a Beregszászról és Munkácsról kiinduló rendőrök folyamatosan cirkálták az országutat egészen a Veres-kocsmáig, ahol aztán megpihentek. Később, a csehszlovák korszakban – 1929 januárjában – óriási port kavart, mikor is – ahogy az újságok lehozták –, „kóbor cigánycsapat” támadt a kocsmára. A beszámolók szerint Ackermann kocsmárost az épület küszöbén gyilkolták meg, majd abba betörvén megölték a kocsmárosnét és gyermekeiket, cselédjüket feldarabolták, majd a kocsmát kifosztották. „Valami titok van itt; valami betyárromantikás múltból visszajáró emlék, mintha megismétlődő szörnyűségek fátuma lengne a Vörös korcsma falai körül…” – olvassuk az egyik cikkben. A hírt, mely egészen Amerikáig eljutott, számtalan újság közölte, hamarosan azonban kiderült, hogy rémhírről van szó.

Ackermann Aladár és családja a Veres-kocsma udvarán 1936-ban. Forrás: Akerman József gyűjteménye

Az ezt követő évben újból a közbeszéd tárgyává vált a kocsma, ugyanis 1930. június 1-jén a ruszofil Duchnovics Társaság egyik eseményén egy Nagy-Ukrajna létrejöttét támogató szervezethez tartozó diák sikertelen merényletet hajtott végre Szabó Eumén görögkatolikus főesperes ellen. A vizsgálat során kiderült, hogy az ukranofil összeesküvők egyik kedvelt találkozóhelye maga a Veres-kocsma egyik különszobája volt, s a merényletet is itt tervezték meg. Az eredeti épületet 1937-ben lebontották, s helyére újat húztak fel. Ahogy 1939-ben írnak róla, „A viharvert, vörös házból modern épület lett tágas ablakokkal, gondozott tetővel, betonlépcsőkkel, csinos fémkorláttal. Gondosság és fejlődés jellemezte a házat.” Ugyanezen év január 6-án a vízkereszti csata néven elhíresült határincidens során a csehszlovák katonaság a már Magyarországhoz visszakerült Munkácsra támadott, s félő volt, hogy Gátnál – a Veres- kocsma környékén – támadásba lendülnek a város bekerítése érdekében. Bár végül ez nem történt meg, Beregszászról erősítést küldtek a kocsmához a kulcsfontosságú objektum magyar kézen tartása érdekében.

Az egykori Veres-kocsma épülete 2001-ben. Forrás: Botlik József: Gát

A holokauszt az Ackermannokat sem kímélte. Csupán Ackermann Aladár két gyermeke élte túl: András és Olga. András, miután hazatért, nem kapott engedélyt a kocsma működtetésére, sőt, a Kárpátalján berendezkedő szovjet hatalom az épület egy részét megpróbálta lefoglalni, melyet megelőzésképp a haláltáborban vele együtt szenvedő Róoz Vilmosra és feleségére, Harsányi Ibolyára íratott át. Az 1940-es évek végétől egy munkácsi vállalat vette bérbe az egykori kocsmát, majd újranyitotta azt Закусочна néven. András fia, József elmondása szerint ezt követően is óriási népszerűségnek örvendett mind a helyiek, mind az átutazók körében. Gyakran álltak meg itt pihenőre a keleti blokk országaiból – többnyire Csehszlovákiából és Magyarországról – a Szovjetunióba utazó turisták is. A legnagyobb forgalom vasárnaponként volt, mikor a futballmérkőzésekről hazautazó labdarúgók mind megálltak egy italra. Jellegzetes vörös színét ekkor is megtartották, bár nem is tehettek másként. 1962-ben megpróbálták átfesteni, azonban a katonaság nyomására visszafestették eredeti színére, ugyanis az épületet a Szovjet Hadsereg tájékozódási pontként használta. 1974-ben Akerman József eladta a vendéglátóhelyet, mely egy éven belül be is zárt, s azóta sem nyitották újra. A jelenlegi tulajdonos az épületrészt a felismerhetetlenségig átépítette. Tervei között szerepelt a kocsma újranyitása az eredeti Veres-kocsma néven, illetve egy múzeumi részleg kialakítása. Úgy tűnik azonban, hogy ez – bizonyosan az orosz–ukrán háború következtében – meghiúsult, ugyanis az utóbbi időben az épület eladósorba került. A nagy múltú Veres-kocsma jövője tehát jelenleg is kérdéses.

Horváth Milán

Az eredeti munka a Вісник науки та освіти № 12(42) (2025)-ben jelent meg.