Rejtő Jenő: A semmi lantosa
Utfélen ült, kopott kereszt mellett
szemében sárgás... gyáva... irigység...
Kezében egy fa... mit penget... penget...
Talán... lant lehetett réges rég.
Ott ült kopottan nappal, éjszaka
Az ajka törten, elhalón remeg
Azt mondják Ő a senki lantosa
Csak suttog bambán vad énekeket.
Bomlottan bárgyun mindég énekel
Hajadon-főtt... nyárba... hóba... fagyba…
csak dalol, s nem áll szóba senkivel
Dalol éjszakába, alkonyatba
És kérdezték: „Ki vagy...? Ki volt Apád...?”
Csak énekelt és közben könnyezett
És kérdezték: „Volt kedvesed...? Arád...?”
Csak énekelt és hüljén nevetett
Ha kérdezték: „Nincs gyermeked...? Anyád...?”
Egy csendes régi szonettet nyögött...
Hivták: „Gyere... kapsz ételt... jó szobát...”
Dalolt... aztán vadul kiköpott!
Ő volt a semmi őrült dalossa...
Ő volt a koposz piszkos rejtelem
Hogy honnan jött? ... Nem tudták meg soha
És megfagyott egy téli éjjelen.
Rejtő Jenő számomra a sajátosan fanyar, néhol már a cinizmusba átcsapó humor nagymestere. A magyar ponyvairodalom koronázatlan királya, és ebben az esetben a ponyva nagyon is pozitív értelemben van jelen. P. Howard néven írta meg legismertebb könyveit. Piszkos Fred, Fülig Jimmy, Senki Alfonz, Vanek úr, Tuskó Hopkins, Troppauer Hümér és társaik, még hosszan sorolhatnám Rejtő sajátos karakterekkel rendelkező hőseit. Megjegyzem, Mitracsek Ödön, azaz Mitracsek Úr, megformálásában komoly inspirációt adott a számomra Vanek úr alakja.
Biztos vagyok benne, hogy kevés olvasó tudja, hogy Rejtő Jenő verseket is írt, méghozzá nem is akármilyeneket. Azért választottam A semmi lantosa című művét, mert úgy érzem, ebben önmagát énekelte meg, ez a vers magáról Rejtő Jenőről szól. Még a halálát is pontosan megjósolta. Szomorú sors jutott a számára. Fiatalon, 38 évesen hunyt el, 1943. január 1-jén a Szovjetunió megszállt részén, Jevdakovo településen.
Ahelyett, hogy a kiváló író életrajzi adatait ismertetném, engedtessék meg nekem, hogy a nagy példakép másik versével idézzem meg alakját és adózzak sokoldalú tehetsége előtt!
Most megy... megy...
És most megy mindég... mindég távolabb
Egyhangu uton... busan... csendesen...
Amig lassan... lassan... magamra hagy
Észrevéttelen.
Mi egymástól nagyon messze voltunk
Én jajgattam és ő csak kacagott
Együtt mi ketten sohasem daloltunk
És most megy... megy... ott.
Járt a fényben melj engem körülvett
Járt a mosoljgott vigan, boldogan
Mig én magamban sirtam könnyeket
Némán hangtalan.
És most megy... mindég... mindég távolabb
Egyhangu uton busan csendesen.
Amig lassan... lassan... magamra hagy
„Az életem.”
Amikor január 1-jén megemlékezünk a szabadság nagy magyar költőjének születéséről, emlékezzünk meg a nagy nevettetőről is! Nyugodjon békében!
Lengyel János
