Rejtő Jenő: A semmi lantosa

2026. február 22., 12:09 , 1300. szám

Utfélen ült, kopott kereszt mellett

szemében sárgás... gyáva... irigység...

Kezében egy fa... mit penget... penget...

Talán... lant lehetett réges rég.

Ott ült kopottan nappal, éjszaka

Az ajka törten, elhalón remeg

Azt mondják Ő a senki lantosa

Csak suttog bambán vad énekeket.

 

Bomlottan bárgyun mindég énekel

Hajadon-főtt... nyárba... hóba... fagyba…

csak dalol, s nem áll szóba senkivel

Dalol éjszakába, alkonyatba

És kérdezték: „Ki vagy...? Ki volt Apád...?”

Csak énekelt és közben könnyezett

És kérdezték: „Volt kedvesed...? Arád...?”

Csak énekelt és hüljén nevetett

 

Ha kérdezték: „Nincs gyermeked...? Anyád...?”

Egy csendes régi szonettet nyögött...

Hivták: „Gyere... kapsz ételt... jó szobát...”

Dalolt... aztán vadul kiköpott!

Ő volt a semmi őrült dalossa...

Ő volt a koposz piszkos rejtelem

Hogy honnan jött? ... Nem tudták meg soha

És megfagyott egy téli éjjelen.

 

Rejtő Jenő számomra a sajátosan fanyar, néhol már a cinizmusba átcsapó humor nagymestere. A magyar ponyvairodalom koronázatlan királya, és ebben az esetben a ponyva nagyon is pozitív értelemben van jelen. P. Howard néven írta meg legismertebb könyveit. Piszkos Fred, Fülig Jimmy, Senki Alfonz, Vanek úr, Tuskó Hopkins, Troppauer Hümér és társaik, még hosszan sorolhatnám Rejtő sajátos karakterekkel rendelkező hőseit. Megjegyzem, Mitracsek Ödön, azaz Mitracsek Úr, megformálásában komoly inspirációt adott a számomra Vanek úr alakja.

Biztos vagyok benne, hogy kevés olvasó tudja, hogy Rejtő Jenő verseket is írt, méghozzá nem is akármilyeneket. Azért választottam A semmi lantosa című művét, mert úgy érzem, ebben önmagát énekelte meg, ez a vers magáról Rejtő Jenőről szól. Még a halálát is pontosan megjósolta. Szomorú sors jutott a számára. Fiatalon, 38 évesen hunyt el, 1943. január 1-jén a Szovjetunió megszállt részén, Jevdakovo településen.

Ahelyett, hogy a kiváló író életrajzi adatait ismertetném, engedtessék meg nekem, hogy a nagy példakép másik versével idézzem meg alakját és adózzak sokoldalú tehetsége előtt!

Most megy... megy...

És most megy mindég... mindég távolabb

Egyhangu uton... busan... csendesen...

Amig lassan... lassan... magamra hagy

Észrevéttelen.

 

Mi egymástól nagyon messze voltunk

Én jajgattam és ő csak kacagott

Együtt mi ketten sohasem daloltunk

És most megy... megy... ott.

 

Járt a fényben melj engem körülvett

Járt a mosoljgott vigan, boldogan

Mig én magamban sirtam könnyeket

Némán hangtalan.

 

És most megy... mindég... mindég távolabb

Egyhangu uton busan csendesen.

Amig lassan... lassan... magamra hagy

„Az életem.”

Amikor január 1-jén megemlékezünk a szabadság nagy magyar költőjének születéséről, emlékezzünk meg a nagy nevettetőről is!  Nyugodjon békében!

Lengyel János