Reményik Sándor: Nagypénteki szertartás
Ágyam fölött, a feszület fölött
Karácsonytól egész Nagypéntekig
Híven virrasztott egy fenyőfa-ág.
(Ó, szelíd dísz – ó, vad nyomorúság!)
Hű zöldje végül mégis elkopott,
Lett ő is szikkadt, aszott kis halott.
Éreztem: nálam tovább nem marad,
Nem bírja lelki szárazságomat,
S egy durvább illetésre szertehull.
De nem ily halált szántam én neki.
A kemencében énekelt a tűz,
Zsoltároztak a lángok lelkei.
A száraz ágat helyéről levettem,
Vigyázva, ahogy halottat viszünk –
S a tüzes kemencébe bevetettem.
Nagyot lobbant – és színes lett a láng.
Erdők nagyságos tömjén-illata
Elborította rögtön a szobát.
A száraz ágból kiröppent a lélek,
Jöttek adventek – karácsonyok – évek,
És hittem én is: hátha mégis élek…
Nagypéntek volt, a fűz már ideadta
Barkáját kedves kéz által nekem,
Hogy a szent főnek új dísze legyen.
Az ólomszínű éji ég alatt
Langyos, ébresztő áramlat haladt,
És gyermekkorom ölén, a hegyen
Rügyet bontott a borostyánbokor.
Kolozsvár, 1929. március 30.
Amikor Darcsi Karolina, lapunk főszerkesztője rám írt, hogy lassan jöhet a húsvéti vers, elővettem a még tavaly betárazott költeményeket. Ady Endre-, Kosztolányi-, Szabó Lőrinc-, József Attila-verseket választottam ki. Jobbnál jobb versek – igen ám, de ezek közül is választanom kell. Egyet ki kell választani! Ezt aztán elnapoltam. Másnap verseket hallgattam az Y betűvel kezdődő videómegosztón, amikor az egyik válogatásban meghallottam Reményik Sándor Nagypénteki szertartás című versét. Az egyik kedvencem a méltatlanul háttérbe szorított erdélyi költő. Ezen verse nem konkrétan a húsvétról szól, annál sokkal többről. Az alábbi három sor meggyőzött arról, hogy idén ezt a verset fogom ajánlani a nagyérdemű, sokkal többre hivatott, sokat szenvedett, ugyanakkor erős és kitartó kárpátaljai magyar nemzettársaimnak:
Ágyam fölött, a feszület fölött
Karácsonytól egész Nagypéntekig
Híven virrasztott egy fenyőfa-ág.
Vajon a húsvéti barka kitart majd karácsonyig, nem emészti-e fel a tűz idejekorán? Legyen béke!
Lengyel János
