Vasárnapi üzenet: 2026. november 22.

2026. november 22., 08:13 , 1339. szám

„Hiszed-e ezt?”

János 11, 26b

Ha valaki veszi a bátorságot, és megkérdezi a másiktól, hogy hisz-e, akkor biztosan azt a választ kapja, hogy hisz. Bár olyan világban élünk, ahol egyre több a hitetlenség, mégis mindenki hisz valamiben. Még az ateista is hisz a saját elveiben. A kérdés mindig aktuális, de a mi helyzetünkben tisztázni kell, hogy nem általános hitről van szó, hanem egy sajátságosról. Ennek a hitnek van iránya és alanya. A nagy általános hit: mindenben és mindenkiben hiszek. A sajátos hit: önmagamban hiszek; abban, amit elérek a két kezem munkájával. Sokan azt gondolják, hogy ők ez alapján is ott vannak az istenfélők között. Aztán van még a kicsit vallásos hit, ahol világi oldalról megjelenik a sors és a szerencse – valami felsőbbség, de teljesen személytelen. Az egyházi oldalról pedig a Jóisten-hit van ebben a kategóriában. Nem mondom, hogy ez rossz, csak azt, hogy kevés. Ennyivel nem szabad megelégedni. Mert ezek felett is van egy sokkal mélyebb, bensőségesebb hit, amire nem lehet a saját igyekezetünkből eljutni. Istennek kell megtalálni és megszólítani, hogy ne maradjunk abban az állapotban, amibe születtünk. Ez a Jézus Krisztusba vetett személyes hit. Ennek a megszerzéséről szól ez a történet.

A két testvér, Márta és Mária üzen Jézusnak, hogy siessen, mert a barátja, Lázár beteg. Jézus azonban nem siet, csak a temetés utáni negyedik napon ér oda. Egy találkozás és egy beszélgetés szól erről János evangéliumában. Mártában ott a feszültség, amit ki is mond: „Ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!” A csalódás szava. Hányan várják a megoldást Jézustól, mert jóban vannak vele. Milyen fájdalmas, ha nem az történik, amit imádságban kérünk. Azt gondoljuk, hogy kötelessége azt tenni, amit kérek tőle. Jézus válasza túlmutat ezen a fájdalmon. A feltámadás örömhírével ajándékozza meg Mártát. De az, akinek már sokan üres vigasztalást adtak, nem tudja megkülönböztetni ezektől a jézusi örömhírt. Akit már sok csalódás ér, az alapból elutasító még az örömhírrel szemben is. Ezt a falat kell Jézusnak átütnie. Amivel körbebástyázzuk magunkat, hiába minden. Várjuk az örömhírt, de félünk minden változástól. Milyen jó, hogy Jézusnak van hatalma ezt a falat ledönteni. Nem kisebb erővel, mint az önmagára való mutatással: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” Egy személy megtestesíti számunkra az új életet. Ami nem függ a biológiai élettől. Felette áll. Ő adja a vele való kapcsolat által.

Jézus kijelentése és útmutatása nem lenne ma a miénk, ha nem lett volna Mártának ilyen csalódás a szívében. Nagyon sok olyan történet van a Bibliában és a mindennapokban, ahol kell olyan helyzet, aminek a végén ott a boldog felismerés: Jézus az. A János 21, 7 boldog bizonysága Jánostól, a szeretett tanítványtól a halfogás közepette: „Az Úr az.” És ma is erre kell eljutnunk. Nem automatikus ez a felismerés. Ahol ott a Szentlélek csodálatos munkája, lehet, hogy csendes belső felismerés lesz belőle egy visszatekintés után. De az is lehet, hogy Jézusnak kell feltenni a kérdést: „Te hiszed ezt?” Sokan másnak szeretik feltenni és megkritizálni a választ. De ma Mártának és nekünk teszi fel csendesen az Úr. Eljut-e a szívünkig? Lesz-e belőle hitvallás? Márta hitvallása erre a kérdésre: Te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba. Értünk és hozzánk jön. Minket keres és talál meg ma is minden félelmünkben, fájdalmunkban, elrejtettségünkben. Ismerjük fel!

Dávid Árpád

mezőgecsei, nagybaktai és tiszacsomai református lelkipásztor