Petőfi Sándor: Már minékünk ellenségünk...

Már minékünk ellenségünk

Egész világ, látom én;

Szegény magyar, be magad vagy

Ezen a föld kerekén!

Akivel mi megosztottuk

Asztalunknak ételét,

Ruháinkat, hajlékunkat:

Éhenkórász volt elég.

Aki hozzánk jőne mostan

Bajainkat osztani,

Aki velünk kezet fogna:

Nincs barát, nincs atyafi.

No de semmi, jó az isten,

Ugy lesz, ahogy lenni kell;

Hagyjanak el! csak magunkat

Mi magunk ne hagyjuk el.

És mi nem hagyjuk magunkat,

Míg lesz egy kéz és egy kard;

Fogadom azt, hogy megbánja,

Aki bántja a magyart!

Hosszu a mi türelmünk, de

Ha egyszer kifakadunk,

Akkor aztán hosszu ám és

Rettentő a haragunk.

Tudhatják az ellenségink,

Mint viselünk háborut,

Ha pedig már elfeledték,

Jól van, majd eszökbe jut,

Úgy elütjük-verjük őket,

Ha türelmünk megszakad,

Hogy magunk is megsajnáljuk

Szegény nyomorultakat!

Petőfi ezt a versét 1848 áprilisában írta. Tehát a forradalom és szabadságharc kitörése utáni hetekben. Hol volt akkor még a leveretés, vérbefojtás réme! Még senki sem sejtette, mit jelent majd Arad, Haynau neve az utókor számára, ahogyan „a szabadságharc költője” is bizakodott a függetlenség és szabadság kivívásában. Azonban a Már minékünk ellenségünk... című versében több meglátása mégis jelzi: a költő tudja, bizony van mitől tartania, félnie a magyarságnak. E félelmek közül a legfontosabb az, hogy tapasztalnia kell: az ő ügye, a magyar ügy mellé senki nem sorakozik fel. „Szegény magyar, be magad vagy / Ezen a föld kerekén!” Hogy amíg jól megy dolga – barátja van elég, de a bajban – magára marad. És ez – hogy magára marad a magyarság –, ez nemcsak az 1848/49-es szabadságharcra lett igaz, de igaz lett az 1956-os forradalomra is. A vers ezen sorait pedig, hogy „csak magunkat mi magunk ne hagyjuk el” olyan szimbólumként is láthatjuk, amely a magyarság belső válságára utal, a mindenkori széthúzó erőkre, az árulásokra.

Penckófer János