2002. április 5.

János ev. 13,34-34

Szeretett testvéreim!

Ebben a mai rohanó világban nagyon sok mindennek híján vagyunk. Gyakran érezzük, hogy vannak dolgok, amelyeket nélkülözve sokkal szegényebb az életünk.

Sokan panaszkodnak, hogy nincs munkalehetőség, nincs pénz stb. Nagyon sokszor azonban csak a testi dolgok, a testi szűkölködés és nélkülözés miatt panaszkodunk. Pedig nagyon fontos meglátnunk azokat a lelki tényezőket, amelyek nélkül üressé és sivárrá válik az életünk. Ha őszintén széjjelnézünk ebben a világban, családjainkban, közösségeinkben, akkor szomorú szívvel állapíthatjuk meg, hogy életünkből hiányzik a békesség, hiányzik a szeretet. S azért van annyi reménytelen, megkeseredett szívű ember ebben a mai korban.

Alapigénkben az Úr Jézus Krisztus a szeretetről, a szeretet szükségességéről beszél, sőt arról, hogy a tanítványság egyik legfontosabb feltétele az egymás szeretete. Jézus maga is szeretetből, az Isten szeretetéből jött erre a világra: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Az a Krisztus, aki maga is el nem múló szeretettel szereti ezt a világot: „Íme, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig”.

A mi emberi szeretetünk a Krisztus szeretetéből kell, hogy táplálkozzon, s ezzel a Krisztustól kapott szeretettel kell odafordulnunk nekünk, hívő keresztyén embereknek, tanítványoknak a másik emberhez, hogy ebben a mai sivár, sokszor kilátástalan helyzetben reménységet tudjunk ébreszteni az emberi szívekben.

Mert a keresztyén embernek égő fáklyaként kell világítania ebben a világban, hogy akik még sötétségben, reménytelenségben járnak, azok lássák meg a Krisztus szeretetét és tanítványait, azok hitét, szeretetét, amelyet kiárasztanak egymás és a másik ember felé.

Befejezésül figyeljünk alázatos szívvel Pál apostol szavaira, aki elénk tárja, hogy milyen az igazi szeretet: „A szeretet hosszútűrő, kegyes, a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal, mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy.” (I.Kor. 13,4-8). Boldog az az ember, aki így, ilyen szeretettel tudja szeretni Istenét, embertársát, felebarátját!

Ámen

Balogh Attila, eszenyi református lelkipásztor