A bóvli

Már a nagyapja is kereskedő volt, és remek régi eseteket mesélt, amik többnyire kapcsolatban voltak az apja üzletével, mely egy nagy ruszin falu központjában állt. Minden szeptember 1-jére sok-sok gyerekcipőt rendelt az üzlet, mert a falu görög katolikus papja – megérdemli, hogy itt álljon a neve, Hrabár tisztelendő – szeptember 1-jén elvitte az iskolából a gyerekeket az üzletbe, és aki mezítláb volt, kapott egy pár cipőt, amit ő fizetett. Szeptemberben még mezítláb jártak a jobb módú gyerekek is, de nekik azon a napon cipőben kellett jönni iskolába. Abban az időben adományt csak annak illett elfogadni, aki igazán rá volt szorulva, akkor még volt tartásuk az embereknek. A legérdekesebb eset persze a sárgaréz szerkentyűjé volt, amiről senki sem tudta, mire való; valaki otthagyta zálogban még a nagypapának, aki kitisztította és kitette a felső polcra. Egyszer már ki akarták dobni, de az apja nem engedte, már csak a nagypapa emléke miatt sem. Telt-múlt az idő, és egy napon besétált egy úrféle ember az üzletbe, megkérdezte az árát az ismeretlen szerkezetnek. „Nem eladó, csak kellék” – mondta a papa a pult mögül, de az idegen erősködött, és felajánlott érte 20 cseh koronát. Ez akkoriban szép pénz volt, és boldogan oda is adta volna az öreg akár 10-ért is, de az üzlet, az üzlet. „Uram, én olcsón, áron alul odaadom önnek ezt a …, érti, ugye, de az Ön ajánlata elárulja, hogy azt hiszi, én nem vagyok tisztában az árával, úgyhogy hagyjuk, ebből nem lesz üzlet”. Végül 80 cseh koronáért vitte el az idegen a réz micsodát. És miután elment, a kereskedő hangosan gondolkodott: Apám, apám, milyen igazad volt – minden bóvlinak megvan a vevője, csak meg kell találni, vagy ki kell várni.

Tithli