Kiskásából 2,5 deci, nagykásából fél liter járt

Szőlősgyulai magyarok a Gulágon

Szőlősgyuláról 103 magyar férfit hurcoltak malenykij robotra 1944 novemberében, akik közül 33-an soha nem tértek vissza családjukhoz. A tiszaháti községben napjainkban is élnek a lágert megjártak közül néhányan, akik ma már keserűség nélkül, mondhatni csendes megnyugvással emlékeznek a nehéz időkre.

– 1944 októberében töltöttem be tizennyolcadik életévemet, de mégis elvittek, csakúgy mint a többieket – meséli a 76 éves Zsendely András, aki édesapjával és bátyjával együtt került lágerbe. – Azt mondták, háromnapi munkára készüljünk, amit el is fogadtunk, mivel tudtuk, hogy a lerombolt tiszai és vasúti hidakat mielőbb újjá kell építeni. Szőlősön gyűjtöttek össze bennünket, és aki magyarnak vallotta magát, azokat ott tartották. Szolyvára – több napi kimerítő gyaloglás után – már négyes sorokba rendezve, katonai őrizet alatt érkeztünk meg, ahonnan csakhamar továbbirányítottak Novij Szamborba. Édesapánk Turkánál elmaradt tőlünk, mivel beteg lábaival nem bírta a menetelést. Ott láttuk utoljára...

– A vasúti közlekedés újraindítását követően Szamborban pár napon belül bevagoníroztak bennünket és útnak indítottak Nevijanszkba. Kegyetlen út volt: három hetet töltöttünk a fűtetlen vagonokban, napokig élelem, víz nélkül. Már útközben sokan meghaltak, a nagyobb állomáshelyeken csak be-beszólt egy katona: „Kaput je?”. Ha mindössze egy-két halott volt, ki se nyitotta az ajtót...

– Január hetedikén érkeztünk meg a lágerbe, de már alig volt emberi formánk: kegyetlenül le voltunk fogyva, gyengülve. Hónapok óta itt láttunk először főtt ételt, meleg vizet, borotvát stb. Miután megerősödtünk, munkára fogtak bennünket, ki a lőszergyárban, ki a fakitermelésen dolgozott. Akkor télen még sokan meghaltak közülünk, majd jött a tavasz, és a mezőgazdasági munka már nem volt annyira megerőltető. Az élelemadag? Kiskásából napi 2,5 deci, nagykásából fél liter járt, hozzá 25, 50 vagy 80 deka kenyér. Mindezek ellenére ragaszkodtunk az élethez, és ahogy lehetett, igyekeztünk segíteni magunkon. Emlékszem, ünnep volt, mikor a konyháról kiöntött fagyos krumpli héját összeszedtük és a kályha parazsán megsütöttük...

– Három karácsony ért bennünket lágerben, közben egyre tovább vittek Oroszország belseje felé. 1948 márciusában az uráli térségben ért a hír, hogy a kárpátaljaiak mehetnek „Domoj, domoj!”. Útnak is indítottak bennünket egy-egy tarisznyával – benne kenyér, némi szárított hal –, amit némelyektől már a vonatállomáson elloptak...

– A lembergi piacon már kéregettünk, hogy valami ennivalóhoz jussunk, a Munkácsra tartó szerelvény pedig annyira tele volt, hogy csak a tetejére tudtunk felkapaszkodni. Az alagutaknál aztán lecsúsztunk a vagonokba, mert féltünk, hogy füstmérgezést kapunk. Munkácson kaptuk meg az elbocsátó dokumentumot, és ki-ki gyalogosan hazaindult. Itthon szegénység és munka várt ránk, de mindnyájan örültünk, hogy egyáltalán élünk...

Popovics Zsuzsanna