Csukás István: Februári csalogató
Barlangjából medve, a tél fehér
pincéiből kijöttem vadvíz-zöldbe,
hunyorgó szememet csalja kacér
fák lenge, korai levél-kötője,
szikrázó meztelenség, ablakok
áttetsző szemérmetlensége fog
ketrecébe, hogy kapjak új erőre.
Kapnék az évszak gyors alkalmain
mohó reflexekkel, mint lobban vészes
hirtelenséggel a kankalin;
szívem szertelen szabadságot érez,
a mindent-újrakezdés vad öröm-
mámorát, hogy bordám is börtönöm –
Szűk lett a megfontolt vakmerőséghez
az égbolt is, a tűnt kölyökkori,
pedig vágyaimba majd belehaltam,
most pillanat alatt lekörözi
a szívem örömtelen diadalban,
s új eget keres, repülni muszáj,
csattogó szárnyat áhít az uszály –
s szárnyamat szemérmesen becsavartam.
S várom józanul, hogy majd összeáll
súlya, értéke szerint a rend bennem,
mint tavaszi vázlatból tömör nyár,
hogy alig kell valamit hozzá tennem.
Álom, hit anyagával összeér –
a madár akusztikája a tér,
vele él egyértelmű szerelemben.
Foggal-körömmel megvívtam kamasz-
időm, nem véreztem el kis csatákon,
ózonom e lőporszagú tavasz,
rügyek durrognak, foltokban hó: lábnyom,
inal csikasz horpaszú február,
űzi, nyomában március dudál;
nyomomban hujjogató ifjúságom.
A mindenkori és mindenféle újrakezdés mámorító érzését szólaltatja meg e Csukás István-vers, de a szerző elszakíthatatlanul a februári hónaphoz kötötten teszi ezt. Már a kiindulópont is arra a hiedelemre épül, hogy a medve február 2-án, gyertyaszentelő napján szokott először kijönni a barlangjából. Ekkor szakítja meg téli álmát, hogy megnézze, mire számíthat a tél hátlévő részében. Ha meglátja árnyékát, sokáig tarthat még a tél, de ha nem, akkor hamarosan itt a tavasz.
Egy ilyen barlangi előbújást idéz meg a versbeli beszélő, és arról tudósít, hogy „február – itt a nyár”, vagyis szerinte visszafoghatatlanul tavasz van. Szíve olyan „szertelen szabadságot érez, a mindent-újrakezdés vad öröm-mámorát”, hogy bordák mögötti természetes életét is börtönnek tekinti. Sőt olyannyira hatalmába keríti a közelítő újrakezdés mámora, hogy talán még ifjúkori álmainál is különb lehetőséget érez.
És egészen különös a vers záróképe. A hófoltokban óriási lábnyomokat fedez fel: az „inaló”, „csikasz horpaszú” februárt látja tovatűnni benne. Bizony „inalnia” kell a februárnak, mert mögötte szorosan haladva követelőzik az első tavaszi hónap: „március dudál”, sürgeti az előtte mozgót, hogy kapcsoljon gyorsabb iramra…
Penckófer János