Újabb tiltakozási teszt Ukrajna számára

Bizarr időket élünk, írja Szerhij Rahmanyin a Zerkalo Nyegyelji hetilap internetes kiadásában megjelent elemzésében. Csapnivalóan megrendezett (de jól megfizetett) színjátékokat tiltakozó vagy támogató megmozdulásoknak állítanak be, adminisztratív görcsöket intézményi reformokként, csavaros talkshow-kat pedig társadalmi párbeszédként emlegetnek. A szóvirágos fecsegést rettenthetetlen fellépésnek mondják, a kemény kritikát pedig tehetetlen nyafogásnak. Mindezt rendszerint el lehet "adni" fejlődési, a növekedéssel együtt járó betegségként, csakhogy túlságosan sokáig tart a betegség és túlságosan is lassan növekszünk, állítja a szerző, akinek gondolatmenetét alább olvasóink figyelmébe ajánljuk.

Azok, akik ma a soros "népellenes" klikk távozását sürgetik a hatalomból, gyakorlatilag ugyanazt akarják, amit tíz évvel ezelőtt Kucsma ellenzéke: a hatalom felelősségvállalását, az ezerarcú korrupció megszüntetését; a becsületesség kinevelését a politikusokban, a szerénységét a kormányzókban, a bölcsességét a pásztorokban, a lelkiismeretességét a vezetőkben, az igazságosságét a bírókban, az illedelmességét a hivatalnokokban. Stabil árakat akarnak és magas fizetéseket, méltányos díjszabást, elérhető árukat, minőségi szolgáltatásokat, tiszta utcákat és sima utakat. Garantált jogot szeretnének az oktatáshoz, munkához, pihenéshez és lakhatáshoz. Általános egyenlőséget a törvény előtt. Tiszteletet önmaguk iránt. Jó hírnevet az országnak.

Az ellenzék ismét azt követeli, hogy az üres beszédtől térjenek át a tettekre. Keresve sem lehet jobb alkalmat találni a forradalom tisztítótüzéről való ábrándozáshoz, mint éppen a legutóbbi lázadás évfordulóját, hisz 2001. március 9-én csaptak össze a Kucsmaellenes tüntetők a rendvédelmi erőkkel Kijevben, az elnöki adminisztráció közelében. Ez jelentette az akkori zendülésnek a csúcspontját és egyben a sírját is.

Első pillantásra a forradalom tűnik a legjobb módszernek, hogy minden problémát egy csapásra megoldhassunk. Az össznépi felkelés eszméjét a romantika fátyla lengi körül. Azonban a forradalom csupán addig szép, míg el nem kezdődik. Ami távolról fényes arcnak tetszik, közelről állati vicsorgásnak bizonyulhat. Mert senki sem tudhatja, hogy kinek az autóját gyújtják fel először, kinek a gyermekét tapossa halálra a fellelkesült (vagy rémült) tömeg, kinek a homlokát találja el a találomra eldobott kő vagy kilőtt golyó. Végül pedig senki sem tudhatja, hogy ki kerekedik majd felül, ki és miként rendelkezik a győzelem gyümölcseivel. Azok, akik sietnek jegyet váltani a háborúba, nem feledhetik, hogy a visszatérés onnan nem garantált.

Napról napra nő azok száma, akik a barikádot tekintik a tekintélyelvűség egyetlen ellenszerének, köztük számos politikus és újságíró. A közelgő forradalom gondolata olyan mentőövvé válik, amely kegyesen megszabadít a gondolkodás, az erőfeszítés, a más utak keresésének kényszerétől. A hangzatos "Levele!" elnyomja a csendes kérdéseket: "Minek a nevében?", s főleg: "Hogyan tovább?" A honi politika túlságosan sokáig halasztotta egyre későbbre az efféle kérdések megválaszolását azzal, hogy majd ha győzünk, tisztázzuk. Nem sikerült tisztázni. A megválaszolatlan kérdések az elmúlt húsz év során hatalmas fekete lyukká tágultak, amely hovatovább elnyeléssel fenyegeti az egész országot.

Manapság sem a hatalom, sem az ellenzék nem áll készen arra, hogy reagáljon az új politikai kihívásokra. Ha bármi történik, egyik is, másik is elmerül a népharag örvényében.

Úgy tűnik, a hatalommal való elégedetlenség nyilvánvaló, s annak ezer oka van. Sőt, hosszú idő után most először a proteszthangulat erősödése nem áll összefüggésben konkrét régiókkal, életkori vagy társadalmi csoportokkal. Az elégedetlenség tömeges és általános jelenséggé válik. Aligha lepne meg bárkit is, ha ezúttal azok a régiók válnának az elégedetlenség fő forrásává, amelyek eddig a hatalom szavazóbázisát jelentették.

Eddig a hatalom aktív elutasítása rendszerint az ellenzék iránti visszafogott szimpátiává transzformálódott, de ma minden másképpen van. A rezsim iránti bizalmatlanság a polgárok egyre nagyobb hányadánál ötvöződik az ellenzékükkel szembeni bizalmatlansággal. A lanyha paternalizmus átadja a helyét a fröcsögő nihilizmusnak. A szakértők már jó ideje kimutatták ezt a tendenciát, de aligha képesek pontosan megjósolni a dinamikáját és reálisan felmérni a nagyságrendjét.

Mivel fenyeget mindez? Spontán megmozdulások esetén ezt az elemi erőt nem lesz kinek irányítani, megfékezni. A fellázadó tömegnek nem lesznek elismert vezérei és vitathatatlan tekintélyei. Továbbá konkrét céljai sem lesznek, úgy tűnik...

További jegye e korszaknak, hogy az apátia nyilvánvalóan agresszióba csap át. És ez az agresszió kitörési lehetőséget keres. Az efféle jelenségek csak nehezen mérhetők, de a potenciális robbanásveszély jól érzékelhető.

A robbanásnak be kell következnie? Nem biztos. Vannak, akik szerint az elégedetlenség a tavasz végére eléri a csúcspontját, nyáron visszaesik, őszre pedig megmutatkoznak a hozzászokás jelei. A politikusok a megszokott módon lesütik a szeműket, a lakosságnak pedig a megszokott módon lehanyatlik a keze. De nincs, aki megmondhatná, mennyire megalapozott ez a jóslat. És mi a biztosíték arra, hogy valahol, valakinek nem mondják fel a szolgálatot az idegei, hogy egyetlen betört ablaküveg vagy felgyújtott autó, vagy bevert fej nem válik a bomba detonátorává, nem vált ki értelmetlen, kegyetlen és eredménytelen ukrán lázadást?

S még ha nem is következik be a robbanás idén, ki garantálhatja, hogy a tiltakozás tűzijátéka nem robban ki jövőre? A hatalom szokásai aligha változnak meg. Következésképpen naponta szolgál majd okokkal arra, hogy a polgárok ingerültsége fokozódjék.

Időnként úgy tűnik, hogy a rezsim végérvényesen elveszíti a kapcsolatát a valósággal. Nyíltan reklámozni a helikopter-leszállópálya építését az elnöki hivatal közelében, ami 96 millió hrivnyájába kerül a költségvetésnek? Jelen helyzetben e cselekedet öngyilkossági kísérletre emlékeztet.

Még ha a polgárok most meg is bocsátják a hatalmasoknak ezt a "hőstettüket" (amint szinte valamennyi előzőt is megbocsátották), teljes bűnbocsánatot mégsem nyernek, ugyanakkor az elit végérvényesen elveszítheti a létfenntartási ösztönét. És akkor a rezsim, amelyet saját büntetlenségének téves tudata nyugalomba ringat, nem figyel fel a riasztásra, amint ez megtörtént a közelmúltban Ben Alival, Mubarakkal, Kadhafival...

Számos politikus szentül hiszi, az ukrán szuverenitás túlzott törékenységének oka abban keresendő, hogy könnyedén hullott az ölünkbe az állami függetlenség: minden ellenállás, megszentelő áldozatok és megtisztító szenvedés nélkül. De éppen ezek a politikusok voltak azok, akik minden tekintélyüket és ékesszólásukat bevetették a Majdan idején, hogy lebeszéljék kortársaikat az elnöki adminisztráció és a nemzeti tévétársaság elfoglalásáról. Megakadályozták azt, ami bőségesen szolgált volna ellenállással, szenvedéssel, meg áldozatokkal is.

Hallhattunk más politikusokat is, akik ugyanilyen hévvel vallották, hogy a narancsos forradalom bukását túlzott békéssége okozta. Hogy semmi sem szilárdítja meg annyira a hatalmat, mint a kiontott vér. Hogy nem lesz áldott az a föld, amely nem itta magába az áldozatok és hóhéraik vérét. E filozófia hívei utóbb tagadták még az ország egységének eszméjét is, szerintük a Donbásztól és a Krímtől való megszabadulás áldás lett volna Ukrajna számára. Azonban számosan közülük váratlanul határozottan felléptek saját elvtársaik és földijeik szeparatizmusa ellen, amikor megérezték, hogy az Ukrajna Donbász nékül projekt nem valósítható meg csekély véráldozattal sem átvitt értelemben, sem szó szerint.

Sokan máig vissza-visszanézik az elnöki palota melletti 2001-es csetepaté felvételeit, s ezt tanácsolják az erőszak újdonsült hirdetőinek is. Elvben nem volt nagy szám az a csetepaté, a tévéhíradóban naponta láthatunk különbet. Azonban sokakat valóban kijózanít a tudat, hogy amit lát, az nem valahol a távoli Afrikában történik, s az a gumibot akár az ő fejére is lesújthatott volna.

A lánglelkű forradalmárok ezt a fajta óvatosságot gyakorta gyávaságnak tekintik. Meglehet, ezeknek a buzgó romantikusoknak igazuk van a maguk módján. De az elemzés szerzője szeretne ezen óvatosság mögött nemcsak félelmet, hanem bölcsességet, könyörületességet, vagy legalábbis genetikailag továbböröklődő létfenntartási ösztönt látni.

zzz