A bottól a sétapálcáig

Múltunk tárgyai

A bot az emberré válás évezredekig tartó folyamatában első eszközeink egyike volt, s bár az idők során számos átalakuláson ment keresztül, gyakorlatilag napjainkig elkísért bennünket.

Az őskorban a bot a táplálékszerzésben, a vadállatokkal szembeni védekezésben segített, később a harc egyik fő eszközévé vált, különösen, miután kihegyezve (dárda), egy nagyobb kő (buzogány) vagy pattintott kőszilánk (lándzsa) hozzáerősítésével sokszorosára növelték hatékonyságát elődeink. Ugyanaz a bot a sétapálca elődjeként a két lábra álló ember természetes támasza is lett.

Később, az első társadalmak kialakulásának idején a bot a rendteremtés, fegyelmezés eszköze, idővel pedig a hatalom, a betöltött tisztség jelképe lett. Mint ilyet, egyre többször és egyre jobban díszítették, kezdetben elsősorban faragással, festéssel, később ráerősített szalagokkal, fém veretekkel, sőt drágakövekkel, gyönggyel is.

A bot támadó, védekező és a járást segítő funkciói időről időre elkülönültek, majd ismét egybefonódtak annak függvényében, hogy éppen mit követelt meg az adott éra. A középkor egy időszakában például kiment a divatból a sétapálca. Az uralkodó, valamint a nemesség számára többé már nem egy bot jelentette a hatalom és a tekintély fő jelképét, hanem a jogar, amely a IX. században tűnt fel. A legrégebbi ismert uralkodói jogar I. Clovisé volt, aki frank királyként uralkodott Krisztus után 486-tól egészen haláláig, 511-ig.

A magyar királyi jogar különös, buzogány alakú formájával tűnik ki a korabeli királyi jelképek közül. Feje metszett hegyikristály gömb, a véset három oroszlánt ábrázol. Kutatók a munka keletkezését a metszet stílusa alapján a 10. századra, a Fátimidák uralta Egyiptomba helyezik. A kora alapján lehetett már Szent Istváné is egy keleti ajándék vagy vásárlás útján.

A középkorban a püspökség jelképe a pásztorbot volt, melyet lakkoztak, majd arany gravírozással, drágakövekkel és gyöngyökkel díszítettek. A bot feje a görög tau betűt, vagy egy hajlított alakot formázott. A püspöki pásztorbot máig használatban van, nemegyszer ezüstből készül, felül görbített, hosszában egyenes, alul pedig hegyes pálca, és a püspök főpásztori hivatalának jelképe. De nemcsak a püspökök, hanem az apátok is hordtak botot. A számukra átadott bot jelképezte előjogaikat. Az apátok befelé görbülő fejű botot hordtak, mely a kolostor feletti hatalmat jelképezte. A püspökök botja viszont kifele görbült, jelképezve azt, hogy törvénykezési joguk kiterjed az egész egyházkerületükre.

Fülöp Ágost francia király 1191-ben adományozta először a "franciaország marsallja" kitüntetést (a marsallbotot), a francia hadseregben megkapható legnagyobb elismerést Albéric Clément-nak. Az utolsó marsall kitüntetést Marie Pierre Koenig (1898-1970) francia tábornok kapta, posztumusz.

A zarándokok is hordtak, hordanak maguknál botot, ezt régebben "Bourdon"-nak nevezték. A botot megáldották, mielőtt zarándokútra keltek Santiago de Compostelába vagy a Szentföldre. A botot védekezési célból, relikviák elrejtése céljából, fűszer, esetleg más ritka anyagok szállítására, vagy a hátukra vetve, úti felszerelésük cipelésére használták.

A világi vagy más néven a polgári bot az idők során fegyverré vált. A Charlemange által életbe léptetett alkotmány szerint párbajozni kizárólag sétapálcával lehetett. Később a nemesek a botot kardra váltották, meghagyva a polgároknak a bottal történő párbaj jogát.

A 16. századi Európában az uralkodó körökben a sétapálca természetes, szinte nélkülözhetetlen ruházati kiegészítővé vált. Gazdagon díszítették, a pálca nyele gyakran elefántcsontból készült, de használtak teknősbékapáncélt, kristályokat és igazgyöngyöket is.

VIII. Henrik gyűjteményében találhatók az első bonyolultabb, mechanikus sétapálcák, tőrös botok. Ebben a korban jelent meg a hölgyek számára készített sétapálca is, mely elegáns formájú, ébenfából készült, gyöngyház berakással díszített kiegészítő volt.

A bot egész életen át elkísérte tulajdonosát. Angliában a gazdag emberek temetésén részt vevő királyi udvar hivatalnokai eltörték az elhunyt pálcáját, majd a darabokat a sírba dobták, a gyász jeleként.

XIII. Lajos (1601-1643) egyszerű, dísztelen ébenfa pálcát hordott, elefántcsont fejjel. Úgy érezte, hogy ez kevésbé ünnepélyes, és sokkal barátságosabb, mintsem jogarral a kézben, a trónon ülve köszönteni az embereket. Uralkodása alatt a nemesek felhagytak a kard viselésével, előnyben részesítve a pálcát (rod), egy könnyű botot, melyet a királyi kertekben történő séta során használtak. A pálca egyfajta fegyver is volt, üreges, mint egy fúvócső, és arra használták, hogy a szívük hölgye felé dobják, a belsejébe pedig szerelmes levelekbe csomagolt édes mandulát raktak. Ezt a veszélyes játékot később betiltották.

Nemcsak a gazdag nemesek, hanem a köznép is használta a sétapálcát. Hosszú éveken át az inasokat bottal fegyelmezték, de az sem volt ritka, hogy a mesterek a pálcáikat vetették be, hogy pontot tegyenek a civakodás, pörlekedés végére.

A francia forradalom egyik eredménye az egyenlőség volt. A sétapálca elvesztette nemesi, uralkodói jellegét és demokratikussá: mindenki számára elérhetővé vált. Ekkoriban a pálca újra megrövidült. Ezen zavaros időkben a Incroyable-ok pálcája (fiatalok, akiknek hihetetlen öltözékük volt, innen a nevük) tűnik fel: egy nem túl elegáns bot, melyet sétálás közben a kezükben pörgettek. Néha egy egyenes kardot is rejtettek a botba, éppen ezért ezt a pálcát "végrehajtó hatalomnak" is hívták.

A megváltozott társadalom, mely a francia forradalom eredményeként jött létre, valószínűleg azért is használta a sétapálcát, hogy megmutassa: a politikai hatalom már az ő kezében van.

A sétapálcákat ezután addig nem látott változatossággal, a legkülönfélébb formákban gyártották egész Európában. A század elején a sétapálcát alapvetően az alsó és középosztály használta, bár megfordult a nemesség kezében is. A 19. századi modern ember egy egyenes vagy görbített fejű, könnyű bottal járt. A bot hasonlatos a viselőjéhez: arany fejű, mely jól illik a fényes csizmákhoz és a sárga kesztyűkhöz, amit a fiatal "oroszlánok" viseltek, akik állandó látogatói voltak a párizsi kávéházaknak.

Az ipari forradalom vívmányai között szerepel a tömegtermelés megjelenése, a reklám és a posta segítségével történő árurendelés. A sétapálca feje ekkoriban egyre gyakrabban formázott női alakot, jelképezve a férfi hatalmát, dominanciáját a nő felett.

A 20. század elején a férfidivatot az angolok diktálták. Az etikett megkövetelte a sétapálca alkalomtól, napszaktól függő megfelelő megválasztását. Éppen ezért "viseléséhez elengedhetetlen volt a megfelelő műveltség, tapintat, intelligencia és rengeteg figyelem".

A sétapálca divatjának hanyatlása az első világháborút követő években indult meg. Az egyre gyorsuló élet, a mind több járműveken és munkahelyen töltött idő egyaránt arra szorította az embereket, hogy - amennyiben egészségük nem követelte meg - elhagyják a botot, amely hovatovább csak akadályozta őket szabad mozgásukban, miközben funkcióit sorra elveszítette.

A mára múzeumba szorult botok és sétapálcák világában Sepa János, a Beregvidéki Múzeum igazgatója kalauzolt bennünket, aki gyűjteményében számos érdekes darabot őriz. Ilyen például a huszadik század első feléből származó, bambuszból készült trükkös cserkészsétapálca, amelyet szétnyitva egy kisszéket kapunk, melyen megpihenhetünk útközben. Egy másik, valaha ugyancsak Kárpátalján használt példány nyele éles tőrt rejt, amely az önvédelmet szolgálta. A korabeli szóhasználattal élve "kétszemélyes" tőr volt ez, amennyiben egyszerre akár két embert is felnyársalhatott vele tulajdonosa. A 20. század első felének igen népszerű hagyománya volt, hogy a zarándokok és turisták botjaikat különféle fémből készült veretekkel díszítették azon helyek emlékére, ahová eljutottak, meséli.

A kárpátaljai pásztornépek elengedhetetlen eszköze, használati tárgya, fegyvere volt a fokos, amely ugyancsak a botból fejlődött ki egykor, s a kuruc korban még általánosan elterjedt magyar fegyver volt, mondja a múzeumigazgató. Ez azonban már egy másik történet része. pszv/botvivas.hu