Amikor az arab áradat csaknem elöntötte Európát

Csata Poitiers-nál, harcok Konstantinápoly alatt

A kora középkori nagy arab hódítások időszakában hajszál híján múlt, hogy a Közel-Kelet és Észak-Afrika után Európa is ne váljon az iszlám világ részévé, hanem megmaradjon keresztyénnek, megőrizve saját civilizációját. De miként vált ennyire erőssé a fénykorában az Atlanti-óceántól az Indusig terpeszkedő Arab Kalifátus, és hogyan védte meg magát Európa?

Az Arab-félsziget kisebb-nagyobb államait és nomád beduin törzseit a VII. század első felében az iszlám forrasztotta össze egyetlen hatalommá, az Arab Kalifátussá, mely alighogy létrejött, máris terjeszkedni kezdett a sivatagos félszigettől vízben gazdagabb, termékenyebb földek, első lépésben a Bizánci Birodalomhoz tartozó Szíria, Palesztina és Egyiptom, valamint a perzsa Szasszanida Birodalom uralma alatt álló Mezopotámia felé. Miközben legfőbb céljának tartotta, hogy nemcsak a szó, hanem a fegyver erejével is terjessze a mohamedán vallást. Omar kalifa 636 és 642 között döntő vereségeket mért mind Hérakleiosz bizánci császár, mind III. Jazdagird sah hadaira, és nyolc év alatt elfoglalta az említett területeket. Mi volt sikerei titka? Bizánc és Perzsia a kora középkorban háborúk sorát vívta meg egymás ellen. 572-től 628-ig tartó utolsó összecsapásuk pedig nemcsak a vesztes Szasszanida Birodalmat, hanem a győztes bizánciakat is legyengítette. Az elhúzódó háború idején a távol-keleti árucikkek nagy részét Áden kikötőjéből arab kereskedőkaravánok szállították a földközi-tengeri kikötőkig, s eközben az arabok gazdaságilag megerősödtek. Mindemellett kapóra jött számukra, hogy mind a szíriai és mezopotámiai arameusok, mind az óegyiptomiak leszármazottai, a koptok hosszú ideje lázadoztak a bizánciak, illetve a perzsák ellen. A kopt és a szír egyház (az arameus nyelv városi, írott változata volt a szír nyelv) Egyiptomban és Szíriában egyaránt élesen szemben állt a hivatalos bizánci ortodox egyházzal, s a konstantinápolyi kincstárba befizetendő túl magas adók is fokozták a két tartomány ellenállását. Mezopotámiában pedig a nesztoriánus keresztényeknek gyűlt meg a bajuk a zoroasztriánus vallást gyakorló, nemegyszer keresztényeket üldöző Szasszanidákkal. Az araboknak meg volt annyi eszük, hogy az ellentéteket kihasználva védelmezőkként állítsák be magukat, akik jönnek felszabadítani az elnyomottakat. A szír, kopt, nesztoriánus keresztények ezt elhitték, és a lakosság sehol sem tanúsított ellenállást a hódítókkal szemben. Hogy aztán a „felszabadulás” gyümölcse az elarabosodás és a szinte teljes iszlamizáció legyen.

Komoly ellenállással csak az akkor még görögök, illetve örmények lakta Kis-Ázsiában találkoztak a moszlimok, ahol a városok is keményen ellenálltak, s az áradat elakadt. Emellett III. Jazdagird ugyancsak tartotta még magát Perzsia keleti tartományaiban, ám 652-re az arabok teljesen felszámolták a Szasszanida Birodalmat. Bizánc azonban keményebb diónak bizonyult. Igaz, hogy 650 körül elragadták tőle Ciprust, ám 672-től hat éven át hiába ostromolták a tenger felől Konstantinápolyt, a bizánci flotta s a védősereg győzelmet aratott fölöttük, amikor pedig 717–718-ban a tenger és – partra szállt csapataikkal – a szárazföld felől ismét be akarták venni a császárvárost, újból vereséget szenvedtek. A Balkán s talán még világrészünk szíve is így menekült meg a hódítóktól, akiktől később Ciprust is visszafoglalták a bizánciak. Időközben viszont 670-re egész Észak-Afrika arab uralom alá került, majd 711-ben az arabok és az észak-afrikai, berber eredetű mórok átkeltek a Gibraltári-szoroson, szinte az egész Ibériai-félszigetet elfoglalták (csak a legészakabbi részeken maradtak kis keresztény királyságok), majd 732-ben átkeltek a Pireneusokon, és betörtek a Frank Királyságba (a leendő Franciaországba). Martell Károly udvarnagy azonban az ország délnyugati részén, Poitiers-nál útjukat állta. Mélyen tagozott harcrendben felsorakozott gyalogsága rendre visszaverte a mór könnyűlovasság rohamait, majd Martell hadba vetette Odo aquitániai herceg kis létszámú, de páncélba öltözött nehézlovasságát, mely áttörte a mór vonalakat, a táborukat is elfoglalta, a muzulmán sereg vezére is elesett, a támadók visszavonultak, Nyugat-Európa pedig megmenekült az arab–mór inváziótól.

A 800–900-as években komoly harcok folytak a Földközi-tenger több nagy szigetéért. Az Arab Kalifátus ekkorra önálló országokra szakadt szét, ám ezek is elég erősek maradtak. A moszlimok 824-ben Krétát, három évvel később pedig Szicíliát is elragadták a Bizánci Birodalomtól. A görögök azonban 960-ban felszabadították Krétát, míg Szicíliából az 1100-as évek elején – pápai megbízásból – a johannita lovagok űzték ki a megszállókat, ezt követően pedig a sziget önálló királyság lett. Szardíniáról a bizánciak, míg Korzikáról a frankok szorították ki az arabokat, s az Ibériai-félszigeten is megindult a reconquista, vagyis a visszahódítás. Az atlanti partok mentén előrenyomuló portugálok már 1143-ra felszabadították a mai Portugália területét, míg a Földközi-tenger mentén a főleg katalán lakosságú Aragóniai Királyság, középütt pedig a spanyol Kasztíliai Királyság páncélos lovagi seregei – könnyű fegyverzetű paraszti és polgári segédcsapatokkal együtt – arattak győzelmeket a Córdobai Kalifátus hadai fölött. A kasztíliaiak 1085-ben visszafoglalták Toledót, 1236-ban pedig már Córdobát is. A kalifátus Granadai Emirátussá zsugorodott, majd az egyesülő Kasztília és Aragónia 1492 januárjára ezt is felszámolta. Európa átvészelte az arab terjeszkedést.

Lajos Mihály